Társadalmi Kapcsolatok Osztály

Vonulás vagy maradás?

A fekete rigó és a vörösbegy teljesen megszokott látványt nyújt a téli etetőkön, ami alapján állandó madárnak gondolhatnánk ezeket, holott a hazai költő populáció egyedei a telet rövid távú vonulóként (fajonként eltérő, a fekete rigónál 20%-ra becsült arányban) a mediterrán térségben, elsősorban Olaszország kontinentális részén, Szicíliában és a környező szigeteken töltik. A településeken élő példányok a télen is megfelelő életkörülmények hatására egyre nagyobb arányban hagytak fel a vonuló viselkedéssel és váltak állandó madárrá az utóbbi évszázadban.

Ez az alkalmazkodási folyamat nem állt meg, napjainkban is megfigyelhető több más, elsősorban városiasodott fajnál. A csilpcsalpfüzike, a házi rozsdafarkú, az erdei szürkebegy, a barátposzáta, a cigánycsuk vagy az örvös galamb és a fehér gólya részben hazai fészkelő állományból származó, részben pedig északabbról hozzánk érkező példányai évről-évre áttelelnek nálunk. A megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy mind a hét faj esetében növekszik a viselkedés előfordulásának gyakorisága (letölthető részletes táblázat >>), ami bizonyosan nem magyarázható minden esetben az enyhe telekkel, hiszen az elmúlt években a tél kifejezetten kemény, fagyos és havas volt.

A házi rozsdafarkú ...

... és a csilpcsalpfüzike áttelelése is gyakoribbá vált (Fotók: Orbán Zoltán)

Miért vedlenek a madarak?

A repülő madarak számára létfontosságú, hogy a röpképességet és a szervezet hőháztartását is alapvetően befolyásoló tollazatuk folyamatosan a lehető legtökéletesebb állapotban legyen. Csakhogy a puha, sérülékeny anyagú tollak a napsütés, a hőmérséklet-változás, a repülés, a tollászkodó madarak okozta fizikai behatások, és nem utolsó sorban a tollrágó élősködők hatására folyamatosan kopnak, elöregszenek, kihullanak. Ezért a madaraknak egész életükben rengeteg időt és energiát kell fordítaniuk a tollak cseréjére.  

A tollaknak nem csak a párválasztásban vagy a rejtőzködésben van meghatározó szerepük, a hőháztartás fenntartása mellett a repülő madarak testét is áramvonalassá teszik. A képen uhu testtollai láthatók (Fotó: Orbán Zoltán).

Ennek a Farmosi madárgyűrűző táborban 2005. augusztusában fogott néhány hónapos rozsdás nádiposzátának ...

... és sárga billegetőnek a szárnytollai frissek, még nem kopottak, ami nagy segítség az első vonulásban lévő rutintalan fiataloknak (Fotók: Németh András).

Mikor vedlenek?

Az "ahány ház, annyi szokás" mondás jól jellemzi a madarak vedlését is, ami nem csak fajonként, de egy-egy fajon belül akár a különböző állományok, és igen gyakran a fiatalok és öregek között is eltér. A két fő vedléstípust jelentő teljes és részleges vedlés azt jelenti, hogy a tollváltás a szárny- és faroktollakra, illetve a testtollakra terjed-e ki.

Mindhárom fecskefajunk fiatal és öreg egyedei a télen teljes vedlést folytató madarak közé tartoznak, ebből következően az akár 10.000 km-es őszi vonulást követően a telelőterületeken váltják a test két oldalán szimmetrikusan, belülről kifelé haladva egyesével a szárny- és faroktollaikat. Ez különösen az egy évnél öregebb, tehát a tavasszal költő madarak számára létfontosságú, mivel az ő tollaik már egy évesek. Végigdolgozták az elmúlt évad tavaszi vonulását; majd a rendkívül aktív nyári költési hónapokat, amikor a madaraknak a saját táplálék mellett akár 2x4-5 fióka napi betevőjét is össze kellett fogdosniuk; végül ősszel a telelőterületekre történő hosszú repülést. Autós hasonlattal élve ez azt jelenti, hogy a fő repülőtollakban, a szárny- és farokevezőkben, akár 25-30.000 km (!) is lehet, tehát jócskán megérettek a cserére.

Ezeken a dél-afrikai fecskekutató expedíción, telelő füsti fecskékről készült videó felvételekből kivágott képeken jól látszanak a külső, fakult és kopott régi tollak, illetve az ezeket belülről kifelé felváltó friss, a fajra jellemző acélkék színű tollak (Felvételek: Dr. Szép Tibor).

A tollakból akár a telelőhely is behatárolható!

Az elmúlt évek molekuláris analitikai módszereinek fejlődése többek között lehetővé tette azt is, hogy a madarak gyűrűzése és visszafogása nélkül (utóbbi a fecskéknél különösen problémás) is be lehessen határolni legalább régiós szinten egy-egy madár telelőhelyét. Az afrikai szavannákon téli teljes vedlést végző fecskéink az új tollaikat a helyben fogott repülőrovar-táplálékból építik fel. Ezek az ízeltlábúak vagy közvetlenül a területen élő növényzetet fogyasztják, vagy ragadozó rovarként növényevő fajokat esznek. A növények gyökerei a vízzel az élőhelyükre jellemző összetételű oldott ásványi anyagokat vesznek fel a talajból. Ez a kémiai "ujjlenyomat" végighalad a táplálékláncon és végül eljut a fecskék friss tollaiba is. Így a madarak a tavaszi vonulásból hazaérkezve magukban hordozzák a telelőhely talajkémiai összetételét, amit a vedlett szárny vagy faroktollból analizálni lehet. A technika mai fejlettségi szintjén mintegy ötven kémiai elemet és ezek mennyiségi arányát lehet kimutatni egyetlen tollból. Az így kapott információkat összevetve a talajtani adatbázisokkal, legalább régiós szinten behatárolható (és akár célzott kutatóexpedícióval felkereshető) az a térség, ahol a mintákat szolgáltató populációk teleltek és táplálkoztak.

A fecskék táplálékát képező repülő "légiplankton-rovarok" közvetve vagy közvetlenül a helyi növényvilágot fogyasztják. A növények a talajból ...

... felvett vízben oldott tápanyagokkal óhatatlanul az adott terület talajkémiai lenyomatát építik be a szervezetükbe, amit a táplálékpiramis felsőbb szintjén lévő rovarevő madarak tollazata is megőriz (Fotók: Orbán Zoltán).

A kietlen vonulási területek problémája - repülő "zsírraktárak"

A repülés a legnagyobb energiaigényű mozgásforma, ráadásul a kistestű énekesmadarak normál állandó testhőmérséklete 41-43 Cº, ezért számukra létkérdés a szinte folyamatos táplálkozás. A 2010. év madarai - a fecskék - számára ez azért különösen nagy kihívás, mert ők repülő rovarokra vadásznak, így az egy táplálékegység megszerzéséhez szükséges energiaigény alacsony tápláléksűrűség, a konkurensek magas száma és rossz idő esetén aránytalanul magas lehet. Utóbbi okozta a két évvel ezelőtt az őszi fecskepusztulást, amikor a hirtelen betörő tartós hidegfront esős, hűvös hetében a repülő rovarok hosszabb időre mozgásképtelenné váltak, a fecskék táplálék-utánpótlása megszűnt, és vonulásban lévő madarak tömegei haltak éhen.

A magas hegyek (Alpok), ...

... tengerek és óceánok (Atlanti-óceán), ...

... valamint a sivatagok (Líbiai-sivatag) táplálékszegény területek, ahol gyakran még megfelelő pihenőhelyet sem találhatnak az énekesmadarak (Fotók: Orbán Zoltán).

A sivatagok, tengerek és óceánok felett átvezető, akár több ezer kilométer széles vonulási útvonalak a rossz idő periódusokhoz hasonlóan táplálkozás deficites területek, amit a madarak csak a belső energiatartalékaik segítségével küzdhetnek le. A kopár területek túlélése mégis könnyebb, mint a „vis maior” (előre nem kiszámítható) időjárási helyzeteké, mivel az éhségterületek elhelyezkedése (ezek nem alakulnak ki vagy tűnnek el hirtelen) évezredek alatt beépült a madarak genetikai emlékezetébe, ezért lehetőségük van a felkészülésre. Ennek bizonyítéka, hogy a vonuló fajok évente kétszer (ősszel és tavasszal) vonulást megelőző „hízókúrát” ütemeznek be maguknak.

A vonulási siker titka az akár megduplázott testtömeg

A hosszú távú vonulás megkezdése előtt a madaraknak a táplálék mennyiségétől, a konkurenciától és az időjárási viszonyoktól függően akár több hetet is zsír felhalmozására kell fordítaniuk. Ilyenkor a hormonális szabályozásuk „hiperevést” (hyperphagia) vált ki, melynek köszönhetően egy-két hét alatt akár a saját testtömegüknek megfelelő mennyiségű (!) zsírt halmoznak fel a testükben – azaz igen rövid idő alatt megduplázzák a testsúlyukat.

A tartalékenergia-forrás azért zsír, mert ennek lebontása, energiává alakítása sokkal gazdaságosabb, mint a szénhidrátoké vagy az izomfehérjéké. Sok madár ebben a hízási időszakban az étrendjén is változtat, ősszel nagyon sok rovarevő tér át részben vagy egészen a magas cukortartalmú bogyós gyümölcsök (bodza) fogyasztására, tavasszal pedig akár a nektárfogyasztásra. A fecskék specializálódott táplálkozásmódja nem teszi lehetővé ezt a fajta táplálékforrás-váltást, ők maradnak a repülő rovarok összefogdosásánál, amiből sokkal többet kell a vonulási előkészületek során összeszedniük. Éppen ezért vannak annyira kiszolgáltatva ilyenkor kora tavasszal is az időjárási szélsőségeknek a telelőterületeken, ahol a mind gyakoribb aszályos időszakok táplálékhiányt, az elégtelen felkészülés miatt az állományok akár több tíz százalékos pusztulását okozhatják.

Amennyiben az időjárás kedvező és a tápláléksűrűség megfelelő, a fecskék repülve vadászó életmódjának kedvező vonatkozása is van, mivel akár vonulás közben is tudnak táplálkozni.

A bőrön át betekinthetünk a madarak testébe! 

A madarak az emlősöktől eltérően közvetlenül a bőrük alá építik be a zsírtartalékot, aminek a mértékét kis gyakorlattal könnyű megállapítani, ha a madárgyűrűző munka során – a biometriai adatfelvételezési protokoll szerves részeként – szétfújjuk a has, a testoldal és a hát tollait és megbecsüljük, hogy a hártyavékonyságú, gyakorlatilag átlátszó bőr alatt a sárga zsír felhalmozása milyen mértékű (lásd az ábrán). Jó néhány madárfaj a vonulás előtt a maximális, 8-as szintre hízik fel, ami azt jelenti, hogy a test teljes kerületén több milliméter vastag zsírréteg borítja az izomzatot. Ilyenkor a madarak teste a tollazat alatt a szokásos sötét hússzín helyett sárga. Ez az az „üzemanyag”, melynek segítségével a madarak le tudják küzdeni a táplálékhiányos területeket; egy fecske méretű faj a maximális zsírtartalékkal 3-4 nap alatt akár 3 ezer kilométert is repülhet, ami akkora távolság, amely már a Szahara és a Földközi-tenger átszelését is lehetővé teszi néhány pihenő közbeiktatásával.

A madarak vékony, áttetsző bőre alatt jól kivehető, és némi gyakorlattal pontosan megbecsülhető, bekódolható a felhalmozott zsírtartalék (széncinege).

Az MME Actio Hungarica madárgyűrűző táboraiban használt terepnapló zsír- és izomkódolási és kitöltési útmutatója. Bal oldalon egy madár jobb testoldala (balra van a nyak), mellette ugyan ez felülnézetben látszik (alul kétoldalt a lábak, lent a farok tövével). A fekete területek jelzik a felhalmozott zsírt. A harmadik rajzolt oszlopban a madártest mellkasi részének keresztmetszeti nézete látható a nyak felől; fent középen a mellcsonti tarajjal, ennek két oldalán a különböző teltségű mellizomzattal (Fotók: Orbán Zoltán).

A zsír mellett sokat elárul a vonulásra készülő és a már vonulásban lévő madarak kondíciójáról a mellizomzat teltsége is, amit 0-3 közötti skálán kódolunk. Ha a madár zsírtartaléka még a következő pihenő- és táplálkozóhely elérése előtt elfogy, utolsó esélyként a szervezet elkezdi lebontani az izomfehérjéket, elsősorban a legnagyobb tömegű mellizomzatot. A vonulási felkészülés végén, amikor a zsír 6-8-as kódú, a mellizomzat telt, domború, teljesen kitölti a mellcsonti taraj és a mell közti részt. Különösen a vonulás utolsó harmadában és végén ugyan ezek a madarak már 0-ás izom- és zsír kódúak, mert felélték, gyakorlatilag elégették a test rendelkezésre álló tartalékait. Ilyenkor a bőr alatt már nincsenek, nem láthatók zsírképlet „szigetek”, és a mellcsonti taraj is késpengeszerűen vékony, mert a madár a mellizmot is "elégette", hogy eljusson a megfelelő körülményeket biztosító célterületre.

A Száhel-övezet elképesztő világa

A Szahara déli pereme, az Éhség-övezet, ahova a madaraink a következő hetekben folyamatosan érkeznek, táplálkoznak, majd ahonnan útra kelnek, egy rendkívül ellentmondásos, különös vidék, ami kelet-nyugati irányban övezi a fekete kontinenst. A dél felé terjeszkedő Szahara miatt ez a terület az emberek számára egyre kevésbé élhető hely, éppen ezért jelentős része a politikai bizonytalanság, a törzsi türelmetlenség, a kormányok elleni lázadás törvényen kívüli régiója.

A Száhel-övezet állattani szempontból azért is különleges vidék, mert a legtöbb nagytestű élőlény számára lakhatatlan. Hiányzik a fű, ezért a jelentős részén nincsenek sem nagyméretű növényevők (kafferbivalyok, antilopok, gnúk, zebrák), sem emlős nagyragadozók (oroszlánok, leopárdok). Itt a leggyakoribb növényevők (pontosabban mindenevő) egyike a varacskos disznó, és a csúcsragadozók sem nagymacskák, hanem hüllők: a nílusi krokodil, a nílusi varánusz, és a kevés alkalmi emberevő óriáskígyófaj egyike, a rendkívül agresszív sziklapiton.Az eddig felsorolt körülmények ellenére a Száhel-övezet teljes szélességében gyöngysorszerűen előforduló "zöld pontok" (green points) a legfontosabb madárvonulási területek közé tartoznak. Ezek többnyire a nagy folyamok nyári nedves évszakban kialakuló öntésterületei. Itt a medréből kilépő víz akár a magyarországi megyéknél is nagyobb részeket önt el, ahol a madarak embertől nem háborgatott vízi vadonban pihenhetnek. A vonulók befejezhetik a vedlést és vonulási zsírtartalékot halmozhatnak fel, a helyi fajok pedig - a Djoudj Nemzeti Parkban például egy 5.000 páros rózsás gödény állomány - költhet is.

A Száhel félsivatagos övezetében ...

... néhány nagy folyó fél év alatt folyamatosan visszahúzódó áradásos öntésterülete ...

... védett madárélőhelyet jelent nem csak az európai vonulók, így a fecskék számára, de a helyben költő fajoknak (a képen rózsás gödények) is.

A Száhel-övezet egyik leggyakoribb csúcsragadozója az akár 6 m-es testhosszt is elérő, ...

... támadékony sziklapiton (Fotók: Orbán Zoltán).

A Száhel-övezet további sajátossága, hogy ettől néhány száz kilométerre (félnapnyi repülésre) délre még nem érezteti hatását a sivatag terjeszkedése, a klíma csapadékosabb, így az itt kialakuló füves szavanna, a tavak és folyók további táplálkozóterületeket jelentenek a madaraknak. 

Az óriási baobabfák akár 2.000 évig is élhetnek, és elképesztő vastagságot érhetnek el (a képen látható példány több mint 4 m átmérőjű).

A Száhel-övezettől délre a szavanna mellett a nedves mikroklímájú, ezért gazdagabb rovarvilággal rendelkező kisebb-nagyobb tavak és a folyóvölgyek is várják a vonulási felkészülésben lévő európai vonuló madarakat (Fotók: Orbán Zoltán).

Az ilyen kiemelt fontosságú madárvonulási csomópontok felderítésében, és védelmének megalapozásában az egyik legfontosabb eszköz a madárgyűrűzés, a geolokátoros vonuláskutatás, és a nagyobb méretű fajoknál a műholdadós jelölés.

Az egymás mellett élő különböző élőlények akarva-akaratlanul hatnak egymásra, melynek számos formája létezik. Mindenki hallott már az élősködésről és a ragadozásról ami az "elkövető" számára pozitív, az áldozat számára negatív együttélést (+,- viszonyt) jelent. A szimbiózis kölcsönösen előnyös (+,+), az asztalközösség (kommenzalizmus) pedig az egyik fél számára semleges, a másik számára pozitív hatásmechanizmust (0,+) ír le. Az élősködés etetőkön megfigyelhető egyik érdekes és speciális fomája, a más madarak által elrejtet, elraktározott élelemraktárak kifosztása, a kleptoparazitizmus is.

Az asztalközösség

A jó etető ismérve a változatosan felkínált, sokféle eleség, amit több faj is látogat, táplálkozás közben asztalközösséget alkotva akaratlanul is segítve egymást.

 

Élelem-előkészítők

A legjelentősebb eleségcsoportot a napraforgó és az apró magvak keveréke alkotja, amit többféleképpen fogyasztanak a madarak:

• hántolják (verebek, meggyvágó, zöldike, pintyek),
• kopácsolva feltörik (cinegék, csuszka, harkályok),
• egészben lenyelik (napraforgót: balkáni gerle, fekete rigó; apró szemű magokat: cinegék, vörösbegy, ökörszem, erdei szürkebegy, barátposzáta, csilpcsalpfüzike, házi rozsdafarkú).

A hántoláshoz (a mag "megpucolásához") a veréb-, pinty- és sármányfélék erős, kúpos, erre a célra specializálódott csőrére van szükség. A maghántoló fajok tipikus viselkedése, hogy csapatosan betelepednek az etető közepébe és ott már-már ipari hatékonysággal táplálkoznak, miközben csőrükből a maghéj mellett apró magbéldarabkák is hullanak. Éppen az teszik alapvető fontosságúvá az etetők „beülős” magevő csapatait (így a verebeket is), hogy ezek a könnyedén felcsipegethető élelemforgácsok nélkülözhetetlenek a maghántolásra, magtörésre alkalmatlan csőrű, kistestű rovarevő fajok számára.

A baglyok a madárvilág legizgalmasabb képviselői közé tartoznak, rengetegen kedvelik őket, és szeretnék, ha a környezetükben is élnének. A közelmúltig, amikor szinte minden falusi, és sok városi udvarban is volt lakott baromfiudvar, disznóól és istálló, az itt élő egerek táplálékot és vonzerőt jelentettek a baglyoknak. Ez az oka annak, hogy a hazánkban rendszeresen fészkelő kilenc bagolyfajból (gyöngybagoly, füleskuvik, kuvik, macskabagoly, erdei fülesbagoly, uhu, uráli bagoly, réti fülesbagoly, gatyáskuvik) az első öt rendszeres településlakó is.

A legelőállat-állomány és a háztáji állattartás európai uniós csatlakozásunkkal bekövetkező összeomlása, az istállók kiürülése a települési bagolyállományokra is kedvezőtlenül hatott. Bár az épületek kínálta potenciális fészkelőhelyek száma jelentősen nem csökkent (kivéve a templomtornyok lezárásának hatását a gyöngybagolyállományra), a táplálékállatok, pontosabban ezek koncentrált jelenléte jelentősen kisebb lett, így ez vált a legjelentősebb bagolyállomány-csökkentő tényezővé. A táplálékbázis problémáját tovább fokozhatja a lakott területek baglyai számára alkalmi alternatív táplálékot jelentő verebek várható csökkenése is. Az épületek modernizálása, a panelszigetelési program és a résmentes építkezés csökkeni a fészkelőhelyek számát; a szinte kizárólag kémiai eszközöket használó, nem szelektív szúnyogirtás pedig jelentős táplálékcsökkenést okoz.

Az MME ezért szeretné segíteni az óvodapedagógusok, a tanítók és a tanárok munkáját ezen a téren. Az órákhoz, foglalkozásokhoz olyan háttéranyagot hozunk létre folyamatosan az oldalunkon, amely konkrét segítséget nyújt a környezeti nevelésben. Mivel madárvédelmi és természetvédelmi területen tevékenykedik az egyesület, így elsődlegesen ilyen témákat ölel fel a honlap környezeti nevelési anyaga is.

Az óvodai-, iskolai foglalkozások kapcsán a gyerekekben ezernyi kérdés merül fel és ezek megválaszolása sokszor nem könnyű feladat. A témákra bomló almenük segítségével ezen kérdések megválaszolhatók lesznek.

A "Most látható a természetben" menüpont a továbbiakban minden HÉTFŐ estig friss információkkal fog bővülni.

Az etetőt látogató madarak állományaival jelenleg nincs baj

Fontos és alapvető információ az etetőre járó madarakkal kapcsolatban, hogy ezek nemcsak Európa és Magyarország leggyakoribb madárfajai közé tartoznak, de állományaik is alapvetően stabil-növekvő tendenciát mutatnak.

Hiányuk magyarázatát tehát nem tartós és/vagy jelentős állománycsökkenés (és pláne nem a sajnálatos álhírként fel-feltűnő 5G, chemtrail és egyéb konteók), hanem az alábbiak adják.

Valószínűleg a klímaváltozás jelenti a fő okot

Nagy a valószínűsége annak, hogy a klímaváltozás hatásainak utóbbi években tapasztalható erősödése jelentős változást eredményez majd (vagy akár eredményez már napjainkban is) az etetési szezon alakulásával, az etetők madárforgalmával, az érintett fajok kóborlási, vonulási útvonalválasztásával és szokásaival kapcsolatban is. Erre a választ azonban csak a következő fél-egy évtized megfigyelései adhatják majd meg.

Amennyiben ez áll a most is tapasztalható madárhiány háterében, akkor sajnos fel kell készülnünk arra, hogy az etetők madárforgalmának csökkenése és az etetési szezon megrövidülése tartósan az életünk részévé válik. Ez azt jelenti, hogy az adott téli napok, hetek időjárás-változásai, a hideg vagy a hó megérkezése sem feltétlenül hozza meg a várt madárforgalmat, mivel a környékünkön jóval kevesebb a madár.

Ha nincs tél, madárból is kevesebb lehet

Az utóbbi években Eurázsia északi térségeiben is késik, illetve a klímaváltozás előtti időszakhoz képest jóval enyhébb (hómentesebb) a tél, ezért a hó elől délebbre húzódó énekesmadár-csapatok is később vagy kisebb számban érkezhetnek a Kárpát-medencébe, késnek vagy elmaradnak az inváziós fajok (például: fenyőrigó, fenyőpinty, csonttollú, keresztcsőrű).

A madárhiánynak ezt az érzését tovább fokozza, hogy a Magyarországra is jellemző enyhe, fagy- és hómentes késő őszökön és teleken a madarak könnyebben találnak táplálékot, ezért kevésbé húzódnak be a lakott területekre.

A jelenség harmadik összetevőjét az őszi madárvonulás jelenti. Az etetési időszak november-decemberi kezdetekor a hazai vonulók, részleges vonulók (például: fekete rigó, vörösbegy, erdei pinty, énekes rigó) már elhagyták az országot.

Végül, de nem utolsó sorban a Magyarországon tartózkodó énekesmadarak általános túlélési viselkedése, hogy a közeledő hidegfront elől (amit egy-két nappal korábban, akár ezer kilométernél is nagyobb távolságról érzékelnek) szinte egyszerre a délebbi országokba húzódnak.

Ennek a négy hatásnak – késő vagy kimaradó északi vonulók, és délre húzódó hazai telelők – az együttese okozza azt az érzést, hogy az ország szinte szó szerint kiürül, nehogy látni, hallani sem lehet az énekesmadarak jelzőhangjait, és az etetők jelentős része kong az ürességtől vagy a megszokotthoz képest kevesebb madár és faj jelenik csak meg a kihelyezett élelmen.

Napi bioritmus

A hosszú, fagyos éjszakát követően a madaraknak a lehető legkorábban szükségük van energia-utánpótlásra, ezért amint kivilágosodik, általában nagy nyüzsgéssel megjelennek az etetőn. Közülük is legkorábban a sűrű bokrosokban élő, ezért nagy szemű, a félhomályban is jól látó fekete rigó és vörösbegy. Két-három óra elteltével az intenzíven táplálkozó madarak kezdenek jóllakni, ezért dél körül, kora délután általában lanyhul a forgalom, különösen akkor, ha a nap is kisüt. Ilyenkor többnyire napozva, tollászkodva pihennek, isznak és fürdenek, és ha lehetőségük van rá – porfürdőznek.