Az egymás mellett élő különböző élőlények akarva-akaratlanul hatnak egymásra, melynek számos formája létezik. Mindenki hallott már az élősködésről és a ragadozásról ami az "elkövető" számára pozitív, az áldozat számára negatív együttélést (+,- viszonyt) jelent. A szimbiózis kölcsönösen előnyös (+,+), az asztalközösség (kommenzalizmus) pedig az egyik fél számára semleges, a másik számára pozitív hatásmechanizmust (0,+) ír le. Az élősködés etetőkön megfigyelhető egyik érdekes és speciális fomája, a más madarak által elrejtet, elraktározott élelemraktárak kifosztása, a kleptoparazitizmus is.

Az asztalközösség

A jó etető ismérve a változatosan felkínált, sokféle eleség, amit több faj is látogat, táplálkozás közben asztalközösséget alkotva akaratlanul is segítve egymást.

 

Élelem-előkészítők

A legjelentősebb eleségcsoportot a napraforgó és az apró magvak keveréke alkotja, amit többféleképpen fogyasztanak a madarak:

• hántolják (verebek, meggyvágó, zöldike, pintyek),
• kopácsolva feltörik (cinegék, csuszka, harkályok),
• egészben lenyelik (napraforgót: balkáni gerle, fekete rigó; apró szemű magokat: cinegék, vörösbegy, ökörszem, erdei szürkebegy, barátposzáta, csilpcsalpfüzike, házi rozsdafarkú).

A hántoláshoz (a mag "megpucolásához") a veréb-, pinty- és sármányfélék erős, kúpos, erre a célra specializálódott csőrére van szükség. A maghántoló fajok tipikus viselkedése, hogy csapatosan betelepednek az etető közepébe és ott már-már ipari hatékonysággal táplálkoznak, miközben csőrükből a maghéj mellett apró magbéldarabkák is hullanak. Éppen az teszik alapvető fontosságúvá az etetők „beülős” magevő csapatait (így a verebeket is), hogy ezek a könnyedén felcsipegethető élelemforgácsok nélkülözhetetlenek a maghántolásra, magtörésre alkalmatlan csőrű, kistestű rovarevő fajok számára.