Egy nem létező probléma

A laikus amatőr természetbarátok, madárvédők számára a fészekragadozók jelenlétének elfogadása jelenti az egyik legnagyobb kihívást. Teljesen értelme(zhetet)lenül a leggyűlöletesebb emberi jelzőkkel bélyegzik meg ezeket az állatokat („gyilkos”, "rabló”, „aljas”, „gonosz”, „kegyetlen” stb.)  és azt követelik az önkormányzattól, a hatóságoktól vagy éppen a természetvédelmi civil szervezetektől, hogy vigyék el, irtsák ki őket, mert „megeszik szegény kismadarakat” / „a rigóimat” stb., miközben azok „úgy sírnak”!

Az érzelmi alapú véleményalkotás torzító hatását jól jelzi, hogy ugyan ezek az emberek a mókust, a fekete rigót, a házi macskát és kutyát „kedves”, a sasokat pedig "nemes" lénynek tartják, holott ezek is fészek- és fiókapredátorok, a macska ráadásul a felnőtt madarakat is tizedeli. Csakhogy ezek a közkedvelt - a macska és a kutya esetében simogatható - állatok csendben, a feltűnést kerülve vadásznak, míg a varjúfélék fészekzsákmányolása olyan nagy ribillióval jár, ami már a madarakat többnyire észre sem vevő emberek ingerküszöbét is átlépi.

A madárbarátok megdöbbentőnek tartják, hogy a vadászok, a halászok és horgászok miért nem fogadják el, hogy egyes fajok a gazdasági érdekszférájukba tartozó apróvadat vagy halat is esznek, és jogosan tiltakoznak az ellen, hogy pusztán anyagi megfontolásból élőlényeket állomány szinten irtsanak - gondoljunk csak a ragadozómadarak mérgezésére. Pedig ha megvizsgáljuk a települési szarkák, szajkók és varjak eltávolítását követelők „érveit”, akkor azt találjuk, hogy ezek mögött már gazdasági-pénzügyi tényezők sem állnak, csak arról van szó, hogy tudatlanságból, pusztán érzelmi okokból („a pici madárkák olyan aranyosak”) szeretnék még inkább az elvárásaik szerint alakítani a környezetünket!

Mit szólnánk ahhoz, ha valaki azért kezdene lobbizni, hogy szorítsuk vissza, irtsuk a cinegéket, mert azok – a valóságnak megfelelően – „elképesztő kegyetlenséggel, és naponta milliós nagyságrendben öldöklik az ártatlan és gyönyörű lepkéket, és a hasznos pókokat”, amiket ő annyira szeret és véd? Ugyancsak felmerülhetne a fekete rigók irtásának igénye is, hiszen ez a madár az egyik legfontosabb talajminőség-meghatározó fajt, a földi gilisztát pusztítja nagyüzemi méretben, de van, akit az éneke zavar. Az élőlényeket megbélyegző, a természet törvényeit nem ismerő vagy el nem fogadó önbíráskodók verik le a fecskék fészkeit és lövik le a fehér gólyákat ("mert piszkítanak"), mérgezik a sasokat ("mert nyulat, fácánt esznek"). Az ő szemükben ezek az állatok kártékonyak vagy idegesítőek. Miért rosszabb egy szarka vagy egy varjú, mint egy fekete rigó? Kinek van joga eldönteni ezt?

A varjúféléket (és parlagi galambokat) eltávolítani szándékozók gyakran hangoztatják, hogy ők nem akarják elpusztít(t)a(t)ni ezeket az állatokat, "csak valaki fogja be és vigye el valahova őket". Kevés álságosabb, önáltatóbb hozzáállás létezik ennél! Hiszen ki gondolhatja komolyan, hogy léteznek valahol olyan madárotthonok, ahol több ezer, hosszú élettartamú szarka, varjú, szajkó (vagy parlagi galamb) békésen éldegélhet szabadon akár 30-50 évig is? Az igazság ezzel szemben az, hogy a gyűlölet érvével befogott madarak nem ritkán tömeg- és kínhalált halnak; a varjúféléknek kihelyezett élvefogó csapdákat a negatív érzelmi viszonyulás miatt gyakran nem ellenőrzik naponta, így az ezekbe került madarak napok alatt éhen és szomjan vesznek.

Az élőlények megbélyegzése, antropormorfizálása (emberi tulajdonságokkal való felruházása), értelmetlen és megvalósíthatatlan átnevelési igénye helyett (mindenki nem ehet füvet) a feladatunk az, hogy a megfelelő élőhelyi feltételeket biztosítsuk számukra, ahol természetes módon élhetik az életüket.

A fészekragadozók nem rosszindulatú lények, hanem nélkülözhetetlen ökológiai láncszemek, melyek táplálékában éves viszonylatban valójában alig néhány százalékban szerepel madártojás és -fióka. Még ennél is fontosabb biológiai tény, hogy természetes viszonyok között ezek nem irtják ki az énekesmadarakat, így teljesen értelmetlen és felesleges a kiirtásukat követelni. Ráadásul települési fészkeikkel segítik a saját fészket nem építő ragadozómadár- és bagolyfajok városi költését, melyek viszont a varjúfélékkel egyetemben természetes állományszabályozói a többi madáfajnak és egymásnak is.

 

A zsákmány nem védtelen!

Sok emberben az a tévképzet alakul ki, hogy a „szegény” zsákmányállatok teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak a „kegyetlen” ragadozóknak. Pedig a dolog pont fordítva érvényesül! Még a legnagyobb, legerősebb predátorok is elsősorban a betegségtől és kortól legyengült egyedeket vagy a nem kellően fürge és életrevaló fiatalokat tudják csak elkapni, mert az életerős példányokat egyszerűen képtelenek legyőzni a saját terepükön.

Széleskörű megfigyelések igazolják, hogy a ragadozók zsákmányolási hatékonysága nagyon messze van a tévesen százszázalékosnak gondolttól, nem ritka, hogy csak minden ötödik-hatodik vagy akár csak minden huszadik-harmincadik rácsapási, támadási kísérlet sikeres! Ez az alacsony hatékonyság megfelelő élőhelyi környezetben különösen markánsan érvényesül a varjúfélék alkalmi fészekpredációja esetén, mert:

• a zsákmányállatmadarak számukra nehezen vagy egyáltalán nem megközelíthető sűrűbe rejtik a fészkeiket (emlékezzünk, hogy a szajkó kivételével a varjúfélék nyíltvidéki, alapvetően talajon táplálkozó fajok);
• a tojások kiköltése rejtett folyamat, amikor nagyon nehéz a fészkeket felfedezni, amiket ráadásul a kotló madár őriz is;
• a fiókaetetési időszakban a szülők szinte folyamatosan a fészek közelében tartózkodnak, így (például magukat sérültnek tettetve) el tudják csalni a ragadozókat;
• a fészket elhagyó fiókák a környező sűrűben elrejtőzve védve vannak a ragadozóktól, ahol a szülők tovább etethetik őket (ezért felesleges a fiókák többségét "megmenteni" >>)
• veszély esetén a madarak riasztó hangjára a környék összes madara odasereglik, és óriási hangzavart keltve, nem ritkán fizikailag is megtámadva a betolakodót, az esetek nagyobb százalékában sikeresen megvédik a tojásokat, fiókákat;
• ez a zajkeltés természetközeli élőhelyeken azért is kedvezőtlen a szarka, dolmányos varjú és szajkó számára, mert odavonzza az ő ragadozóikat is.

 

 

 

Ökológiai láncszemek

 

A varjúfélék legnagyobb „bűne”, pontosabban szerencsétlensége, hogy az év egy szakaszában alkalmilag az ember gazdasági érdekeit szolgáló táplálékot (vetés, apróvadak), és a közkedvelt énekesmadarak fiókáit is fogyasztják, a „fészekrablás” pedig az emberek többségének szemében megbocsáthatatlan cselekedet.

 

Pedig ezeknek a madaraknak a táplálékát túlnyomórészt ízeltlábúak (például a kukoricacsírát rágó drótférgek) és kisrágcsálók teszik ki, melyeket nyílt, legeltetés, kaszálás, nyírás miatt alacsony füvű legelőkön, gyepeken, tarlókon, parkokban, a talajon keresgélve szedegetnek össze, amivel mezőgazdasági hasznot is hajtanak. Aratási, kaszálási időszakban – ingyenes köztisztasági feladatokat ellátva – azért keresik fel a tarlókat, mert itt rengeteg elkaszált állati tetemet, a rovarok és kisebb gerincesek mellett nagyobb falatokat kínáló elpusztult apróvadakat is találnak. Utóbbi okból kifolyólag (hasonlóan az „apróvadirtással” vádolt egerészölyvekhez) az az apróvad, amiről egy-egy dögöt is fogyasztó madárfaj egyede felszáll, az esetek nagy százalékában nem saját zsákmány, hanem talált tetem.

 

A mókus megítélése is jól példázza, hogy mennyire érzelmi alapon skatulyázzuk

be az élőlényeket is. Ez a "kedves és aranyos" állat rendszeresen elfogyasztja

az ágak között és az odúkban lévő fészkekben talált tojásokat és fiókákat

(mégis kedvelik az emberek).

 

Az erdei pelék az odúban kotló felnőtt madarat is rendszeresen megtámadják és

megeszik (így megsemmisült széncinege fészekalj). Mivel azonban az

emberek ezekről nem tudnak, ezek az állatok nem is szerepelnek a

"fészekrablók" feketelistáján (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

A fészekpredátorok ökológiai szerepüket tekintve nélkülözhetetlen szerepet játszanak az énekesmadarak (és természetesen a varjúfélék) állományszabályozásában azzal, hogy elfogyasztják a nem kellően őrzött tojásokat, a fészekben ülő vagy a rosszul rejtőzködő fészekelhagyó fiókákat. Persze csak akkor, ha a szülők és a környék madárközösségei összefogva, hangos riasztással és közvetlen fizikai támadásokkal nem védik meg ezeket. Természetes körülmények között egyetlen ragadozó állatfaj, így a varjúfélék sem irtják ki a zsákmányállataikat. Mert ha ezek száma bármilyen okból annyira lecsökken, hogy hatékonyan már nem lehet, nem érdemes rájuk vadászni, akkor más táplálékbázisra térnek át.    

 

 

 

Varjúfélék a városban

 

Ennek a madárcsoportnak minden tagját dúvadként kezelik több mint egy évszázada, ezért mérgezték (illegálisan jelenleg is mérgezik), lövik és csapdázzák őket. Ennek eredménye, hogy a vetési varjú hazai állománya a harminc évvel ezelőttihez képest több mint 90%-kal (!) csökkent, és a fajt természetvédelmi oltalom alá kellett vonni.

 

Az ország több térségében, nagy területekről kiirtották a szarkát (és a vetési és dolmányos varjút), amit többek között a saját fészket nem építő vörös vércsék, kék vércsék és erdei fülesbaglyok állományai is megsínylenek, mivel hiányoznak a legfontosabb fészeképítő fajaik.

 

Néhány éve, egyelőre főleg Budapesten, gyakori fészkelővé vált a szarka is, így a szajkóval, a vetési és dolmányos varjúval, valamint a csókával már öt varjúféle számít többé-kevésbé gyakori városlakónak.

 

A csóka, ...

 

... a vetési varjú, ...

 

... a dolmányos varjú...

 

... és a szarka is egyre jellemzőbb képviselőjévé válik a

települések madárvilágnak.

 

Míg a szarka, a csóka és a két varjúfaj a nyílt szegélyélőhelyek talajon

táplálkozó madara, addig a szajkó a zárt erdős, bokros területeken,

az ágak között keresgél (fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

Urbanizációjuk hátterében – a természetes folyamatok mellett – nem kis mértékben a folyamatos üldözésre adott válasz állhat. A madarak addig folytatták a zaklatás előli kitérést, amíg eljutottak a településekre, ahol nem lehet vadászni rájuk, és melyek rontott, fragmentált (széttördelt) szegélyvegetációs jellegű környezete pont a számukra ideális élőhelyet kínálja, ahol: 

 

• a természetes táplálék mellett rengeteg a számukra szintén megfelelő élelembázist jelentő szerves hulladék („kukázás”),

Ez a "kukázó" dolmányos varjú kifinomultan ismeri fel és használja ki a fővárosi

Margitsziget kínálta kényelmi szolgáltatásokat. A szemetesbe

dobott kenyeret ...

 

... beáztatja a gyep locsolása után visszamaradó pocsolya vizébe, ...

 

... melyben a kenyér felpuhul, és ...

 

... könnyebben, kényelmesebben fogyaszthatóvá válik (fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

• a természetesnél jóval nagyobb egyes préda énekesmadárfajok állománysűrűsége (a fekete rigók esetében ez a külterületi 0,5-3 pár helyett akár 5-6 pár vagy több is lehet hektáronként!).
•  

Az 1900-as évek elején a fővárosba költöző, majd országszerte városiasodó fekete rigók annyira elkényelmesedtek, hogy gyakran teljesen nyíltan fészkelnek (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

Az énekesmadarak nem tűntek el

 

Az MME Monitoring Központ fészkelési időszakban évente kétszer megismételt, országos Mindennapi Madaraink Monitoringja (MMM) felmérésének adatai szerint a településeken is gyakori fészkelő cinege-, rigó-, poszáta- és pintyfajok országos állománya nem csökken, inkább enyhén emelkedik. Ugyanakkor a varjúféléknél nem következett be állományrobbanás, a fészkelőpárok száma stabil, egyes fajoknál enyhén növekvő (a hazai madárvilág trend adatait bárki megnézheti itt >>).

 

Az emberek számára érzékelhető nagyságrendű területi egységekben: a kertben, az utcában, a közeli parkban, ahol rendszeresen megfordulnak, valóban előfordulhatnak kisebb mértékű állományhullámzások. Ezek hátterében azonban többnyire nem egyetlen ok, és semmiféleképpen nem a varjúfélék állnak!



Kedvezőtlen élőhelyi hatások

A települések növényvilága, és ezzel összefüggésben az élőhelykínálat folyton és gyakran hirtelen változik: a faállomány idősödik (odúkínálat bővülése), vagy éppen kivágják az öreg fákat; a bokrosok megerősödnek, vagy – amint az a főváros számos közterületén tapasztalható –, megszűnnek; az egyre gyakoribb és szárazabb tavaszoknak köszönhetően a bokrok és fák felkopaszodnak, lombozatuk gyérül, így kevesebb a búvó- és fészkelőhely.

 

A "steril" parkok kicsi és felnyírt bokrai, ...

 

... illetve ezek hiánya azért hátrányos az énekesmadarak számára, mert

kevesebb faj költhet, a fészkek kevésbé rejthetőek, illetve a fészket

elhagyó fiókák nem tudnak megfelelően elrejtőzni a

ragadozók elől (fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

Klasszikus probléma az új építésű lakóparkoké, ahol a frissen ültetett, lassan fejlődő növényzet miatt a környezet akár egy évtizedig, vagy tovább sem ideális az énekesmadarak fészkeinek és fiókáinak kellő mértékű elrejtéséhez. Ugyanakkor a lakópark területén vagy közelében meghagyott magasabb fákon gyorsan megtelepedhet egy-egy szarka- vagy dolmányosvarjú-pár, mivel a nyílt, alacsony növényzetű, elsősorban rontott gyeptársulású növényzet, a kukák és szemétkonténerek, valamint a kutyák és macskák etetőtáljai ideális táplálkozóterületet kínálnak ezeknek a madaraknak.

 

A kezdetben gyér növényzetű lakóparkok madárbaráttá tételében segít

a Madárbarát panel program >> (fotó: Orbán Zoltán)

 

 

 

Szőrmés ragadozók állományrobbanása

Óriási gondot jelentenek a túlszaporodott házi macskák. A kóbor és kóborló állatok egyedszámát az állatvédelmi szervezetek 2 millióra (!) becsülik hazánkban. Ezek a rendkívül ügyes kisragadozók a területegységre számított, természetellenesen magas egyedsűrűségük miatt bármely madárfajnál komolyabb, valós gondot okoznak, hiszen a fiókák mellett a felnőtt egyedeket is képesek megfogni (ráadásul akkor is zsákmányolnak, amikor nem éhesek), ami a varjúfélékre nem jellemző.

 

A települések azon területein, ahol aránytalanul sok a macska és az élőhelykínálat sem megfelelő (kevés a búvóhelyet kínáló kiterjedt bokros), előfordulhat, hogy nagyobb területeken csökken az énekesmadarak száma, olyannyira, hogy egyes fajok, különösen a talajon táplálkozók (például fekete rigó) el is tűnhet.

 

A macskaprobléma azért nem szúr szemet az embereknek, mert ezek a kisragadozók csendben, a feltűnést kerülve vadásznak, és ráadásul őket legalább annyira szeretjük, mint az énekesmadarakat. A varjak, különösen a szarka fészekzsákmányolása viszont nagy zajjal jár, ami már a madarakat többnyire észre sem vevő lakosság ingerküszöbét is átlépi.

 

A házi macskák túlszaporodása azért veszélyes, mert ezek a szőrmés

kisragadozók a felnőtt madarakra is vadásznak, míg a varjúfélék

erre nem képesek (fotó: Orbán Zoltán)

 

 

 

Ablaknak ütközés

A nagyvárosokban egyre jellemzőbb csupa üveg irodaházak, de a lakó- és társasházak növekvő ablakfelületei az ablaknak ütközés révén jelentős madárelhullást okozhatnak, bár a felmérés óriási volumene miatt nincsenek pontos adataink egy-egy település egészére nézve.

 

 

 

Mennyibe kerülne?

 

Az MME Központi Iroda közönségszolgálati telefonszámára és e-amil címére rendszeresen érkeznek olyan megkeresések, melyekben – vérmérséklettől függően – felkérnek, vagy egyenesen felszólítanak bennünket arra, hogy csináljunk valamit a fővárosi szarkákkal és dolmányos varjakkal, mert a betelefonálók szerint miattuk tűnnek el az énekesmadarak, közülük is elsősorban a fekete rigók. Az igazán szomorú az, hogy ezeknek a fajoknak az irtására, gyakran durva fizikai megsemmisítésére, mérgezésére vonatkozó nézeteket, rosszul értelmezett madárvédelmi megfontolásból, leggyakrabban madárszerető emberek fogalmazzák meg!

 

Szerencsére a cinegék, rigók eltűnésének veszélye egyelőre nemhogy nem fenyeget, de a leggyakoribb városi bokor- és odúlakó énekesmadarak állományai növekvő tendenciát mutatnak! Mindazonáltal a tisztánlátás érdekében érdemes áttekinteni a feladat nehézségeit és költségvonzatát.

 

Lelövés

Mivel lakott területeken − érthető baleset- és zajvédelmi okok miatt − nem lehet vadászni, ez a módszer kiesik a lehetőségek közül.

 

Befogás

Az élvefogó csapdák megvásárlása (és pótlása), őrzése és szakszerű alkalmazása: a napi legalább egy ellenőrzés, a befogott állatok állatorvosi elaltatása és a veszélyes hulladéknak számító tetemek megsemmisítése összesítve jelentős, egyedenként is több ezer forintos költséggel járna.

 

Fészkek eltávolítása

Mivel a szarkák és a varjak a legmagasabb fák legnehezebben megközelíthető (nem mászható), csúcsi ágai közé építik a fészkeiket, ezeket a Tűzoltóság nagynyomású sugárcsöveivel lehet leveretni (a települési vetésivarjú telepek esetében alkalmazott módszer, amit a védettségük miatt engedélyeztetni kell), vagy emelőkosaras daruskocsival megközelíteni és leszedni. A szarka és a dolmányos varjú nem telepesen fészkel, így ezt a munkát egyesével, gyakran nehezen járható helyeken, akár útlezárást is igénybe véve kellene elvégezni. Ráadásul ez a módszer önmagában alkalmazva teljesen hatástalan, mivel a madarak szinte azonnal új fészket építenének a megsemmisültek helyett, ezért a siker érdekében a madarakat is be kellene fogni.

 

 Dolmányos varjú ...

 

... és szarka fészke a fővárosban. Mindkét fajra jellemző, hogy nehezen

megközelíthető magasságba építik fészkeiket.

 

Ráadásul ezek (szarkafészkek) rendkívül stabil és nagy építmények, melyeket

szinte lehetetlen a fa megcsonkítása nélkül eltávolítani

(fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

Ha a jelentkező költségtételeket (anyag, eszköz, bér és járulékok stb.) összeadjuk, akkor egyetlen pár és a fészkük eltávolítása is akár százezer forintos tételt jelenthet, ami a főváros esetében valószínűleg százmilliós nagyságrendű összegre rúgna.

 

Ráadásul mivel az urbánus környezetet kedvelő madarak életfeltételei (maguk a városok) nem szüntethetőek meg, a megüresedő helyekre újabb és újabb madarak települnének be, tehát tartós eredmény – elvileg – csak a beavatkozás folyamatos fenntartásával lenne elérhető. Ki, miből (és miért) fizetné ezt meg?

 

 

 

Nem vagyunk madárrendőrség!

 

A települési szarkákkal, dolmányos varjakkal és szajkókkal együtt élő énekesmadár-állományok stabilitása jelenleg nincs veszélyben. Ezért az MME nem támogatja és természetesen nem is vállalja fel − erre egyébként képesek sem lennénk − a tápláléklánc természetes és nélkülözhetetlen részét képező, részben fészekpredátor fajok irtását. Szakmai álláspontunk szerint a zsákmányállatfajok (melyek maguk is lehetnek fészekpredátorok) állománystabilitásának fenntartásához nem a ragadozóikat, nem a varjúféléket kell üldözni, hanem a kertekben, parkokban (és természetesen a külterületeken is) biztosítani kell a természetes búvóhelyeket, mindenekelőtt a kiterjedt, sűrű bokrosokat, ahol a fészkek és a fészket elhagyó fiókák is kellően rejtve tudnak maradni (Madárbarát kert növényei >>).

 

 

Jó példák a fővárosban. A parkokban (Margitsziget), kertekben és köztereken rengeteg olyan cserjefaj telepíthető, melyek virágzáskor még inkább díszítenek, és nem elhanyagolható módon menedéket kínálnak (Fotók: Orbán Zoltán) ...

 

 

 

Mindenki számára adott a beavatkozás lehetősége

 

Nem védett fajok esetében (a varjúfélék között ilyen a szarka, a dolmányos varjú és a szajkó) sem tehetünk bármit az állatokkal. Az általános érvényű állatvédelmi rendelkezések mellett a nem védett, vadászható fajok esetében a tartáshoz, gyérítéshez a vadászati hatóság engedélye szükséges. Ennek birtokában bárkinek joga van felmászni a fákra vagy daruskocsit bérelni és leszedni, leszedetni ezeknek a fajoknak a fészkét, befogni és elaltattatni a fiókákat és a felnőtt egyedeket. Arról, hogy ez mennyire és miért hatásos vagy hatástalan, a korábbiakban írtunk.

 

Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy ezeknek a beavatkozásoknak az anyagi és erkölcsi terheit, következményeit mindenkinek magának kell viselnie, ezt az MME nem tudja és nem is akarja felvállalni!

Magyarországon a települési nem védett varjúfélék (dolmányos varjú, szarka, szajkó) állományszabályozásával kapcsolatban

az önkormányzat jogosult intézkedni, a jegyzőnél lehet bejelentést tenni.

 

 

Amennyiben részletesebben is érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a

kertben végezhető mindennapi gyakorlati madárvédelem, ajánljuk

figyelmébe a Madárbarátok nagykönyvét (bolt >>)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Orbán Zoltán