A téli álom

A téli álom az egyik legkockázatosabb élettani esemény. A pihenőre húzódó állatnak egyrészt olyan menedéket kell keresnie, ami akár fél évig is kellő védelmet nyújt a ragadozókkal, a túlzott faggyal, a kiszáradással vagy éppen a túl sok csapadékkal (bel-, ár- és talajvíz) szemben.

A következő megoldandó probléma a szervezet biológiai túlélésnek biztosítása fagypont alatti vagy ehhez közeli hőmérsékleten, többnyire evés és ivás nélkül eltöltött hónapok alatt. Az állatok számos téliálom-technikát alkalmaznak. A változó testhőmérsékletű "hidegvérűek" közül sok fagyott állapotba is kerülhet, ezek szöveteit természetes fagyállóanyagok védik.

A melegvérű emlősök közül sok faj, elsősorban a rágcsálók, élelmet halmoznak fel a föld alatti járataikban vagy külső raktárakban, és a téli pihenőt havonta több alkalommal is megszakítva innen táplálkoznak. A denevérek ősszel kiegyenlített, fagypont feletti hőmérsékletű barlangokba húzódnak. Szinte mindegyikükre jellemző az őszi "hiperevés", amivel akár megduplázhatják testsúlyukat, és a raktározott zsír lassú elégetésével biztosítják a túlélést (a tél ellen melegebb tájakra vonuló madarak számára ez a vonulási "üzemanyag"). Ehhez azért van szükség energiára, mert az emlősök testhőmérséklete a téli álom során is néhány fokkal fagypont felett marad, függetlenül a külső hőmérséklettől.

Amint a nappali hőmérséklet tavasszal tartósan eléri a 10-15 Cº-ot, az állatok elkezdenek felébredni.