Madáretetés
Kevés ember tudja közömbösen szemlélni a fagyos, téli napokon eleséget kereső madarakat. A tél számunkra, emberek számára is nagy kihívás, és érezzük, hogy bizony a természetben milyen komoly erőpróba lehet. A madarakat etető ember amellett, hogy gyönyörködik szárnyas látogatói látványában és jóleső érzéssel figyeli táplálkozásukat, egy nagyszerű emberi tulajdonságról is számot ad: önzés nélkül segít.
Hogyan is kell etetni a madarakat? A fagyok beállta után (november vége, december eleje) kell elkezdeni az etetést, és amíg tart a hideg idő (február végéig), folyamatosan eleséget kell rakni a madáretetőbe. Enyhe időben kevesebbet adjunk. Szinte mindegy, hogy az etető milyen anyagból készül, legyen az műanyag flakon, régi gumicsizma, egy kis átalakítással máris madáretető varázsolható belőle. Mi mégis azt ajánljuk, hogy a madárbarát kertben lehetőleg természetes anyagból, fából készítsenek etetőt, olyat, amely nyáron is a kert díszei közé tartozik. Néhány madárvédő a fák természetes odvaiba, letört faágak helyén kialakult üregekbe rak táplálékot (Nem a madárodúba!). A mellékelt ábrákon és fotókon néhány etető látható.
Az etetéshez legjobb a napraforgó mag, ezt a legtöbb madár szívesen megeszi. Néhány madárfaj, pl. a sármányok és a pintyfélék inkább a földön keresik a táplálékukat, ezért hómentes helyre érdemes kiszórni számukra üzletekben kapható pinty eleséget, rostaalját, búzát stb. A feketerigó, a vörösbegy a konyhai hulladékot is szívesen átböngészi. Aki a ház körüli szerves hulladékot komposztálja, az előbb-utóbb felfedezi a komposztdomb környékén tanyázó feketerigót, vörösbegyet. A madarak részére ki lehet helyezni néhány szem félbe tört diót is. A fenyőrigók szívesen lakmároznak a gyümölcsfákon maradt almákból. A faágakra marhafaggyút is ki lehet akasztani. Igazi madárkalácsot is készíthetnek, melynek receptje a Madárkarácsony akció felhívása alatt olvasható.
Mivel ne etessen?
Ne adjon a madaraknak sózott szalonnát, sem kenyeret!
Madárkalács készítése
Olvasztott marhafaggyúba keverjen napraforgót, diót, mogyoródarabokat. A lényeg a marhafaggyú, mint kötőanyag, a magvak arányán lehet változtatni. Ha nincs más, a napraforgó mag is elég hozzá. A hidegben megszilárdult, megdermedt madárkalácsot akassza ki egy fa ágára (mielőtt megdermedne, lógasson bele egy madzagot).
odvas fákban gazdag erdőrészeket szereti, de városokban is sokfele találkozhatunk vele kertekben, parkokban, temetőkben, ahol nagyobb, idősebb fákat talál fészkeléshez. Odúlakó madár.
Szinte kizárólag a fák törzsén vagy vastagabb ágain láthatjuk, amint harkály módjára kúszik a fákon, miközben lárvákat, rovarokat keresgél a fák repedéseiben. Az egyetlen madárfajunk, amely képes a fán fejjel lefelé is mozogni.
A madár felsőteste palaszürke, alsóteste narancsos-rozsdás színezetű, hosszú fekete szemsávval és hegyes, árszerű csőrrel.
Télen gyakran megjelenik az etetőn, ahol elsősorban napraforgómagot fogyaszt.
A mindenki által közismert mátyásmadár, amely erdeink színpompás varjúféléje. Napjainkban minden parkosabb élőhelyen megjelenik a városban és sajnos sok énekesmadarunk költését tönkreteszi fészekrablásaival.
Összetéveszthetetlen más madárral, fekete-fehéren csíkozott fejtetejével, vastag fekete bajuszsávjával és túlnyomórészt rózsaszínes barna hátával és alsótestével. Evezőtollai feketék, szárnyán széles fehér tükörrel, a nagy szárnyfedők világoskékek, amely leginkább a repülő madáron tűnik fel. Farcsíkja hófehér, farka fekete.
Igen éber madár, az erdő egyik őre, veszélyhelyzetben, héja feltűnésekor vagy ember közeledtére hangos, recsegő vészkiáltásba kezd.
Télen gyakran megfordul a kertekben mogyorót, diót, makkot keresve, de az etetőn is megjelenik olajos magvakért.
Házi veréb (Passer domesticus):
Közismert városi madarunk, kizárólag urbanizált környezetben fordul elő. Minden életfeltételét megtalálja a városokban, falvakban, egyéb településeken.
A nemek könnyen megkülönböztethetőek, a hím fejteteje szürke és széles fekete torokfoltja van, amely az öregebb egyedeknél egészen a begyre is kiterjed. Alsóteste piszkosszürke, felsőteste sötétbarna, csíkos mintázattal. A tojó példányok sokkal egyszerűbb kinézetűek, hiányzik a szürke sapka és a fekete torok, de egy, határozott vastag, világos szemsávjuk van.
Igen agresszív madarak, sokszor a cinegéket is elzavarják az etetőről, ezért érdemes oldalról zárt és csak alulról nyitott dúcetetőket kihelyezni vagy lopótökből, műanyag palackból készített etetőket kiakasztani a cinegék számára.
Mezei veréb (Passer montanus):
Szintén nagyon gyakori madár, bár elsősorban vidéken, falvakban, tanyáknál, gazdasági épületek közelében telepszik meg, mindig emberi környezetben.
Nyugat-európai állománya fogyatkozóban van, ezért is helyezte az Európai Unió természetvédelmi oltalom alá és választotta az MME a 2007-es év madarának.
Rokonától, a házi verébtől tiszta csokoládébarna fejétől, barna arcfoltjától és kisebb méretétől lehet megkülönböztetni. A nemeket terepi megfigyeléssel nem lehet meghatározni.
Rendszeres vendége az etetőknek, nagyobb kertekben, parkokban, temetőkben vagy külvárosi, peremkerületi részekben sokfelé találkozhatunk vele.
Erdei pinty (Fringilla coelebs):
Egyik leggyakoribb pintyfélénk, középhegységi és dombvidéki erdeink jellegzetes madara, de mára a városok nagyobb kertjeiben, parkjaiban is fészkel.
Jellegzetes és igen hangos énekét áprilistól hallhatjuk. A hím igen színes madár, kékesszürke fejjel és rózsaszínes-borvörös beggyel, mellel és alsótesttel. A tojó sokkal egyszerűbb szürkés-barnás színű, de mindkét nemen jól látható a fekete szárnyakon lévő fehér vállfolt és szárnycsík.
Az etetőkön szívesen megjelenik, de leginkább a földön láthatjuk, amint az etetőből kiesett magokat szedegeti.
Fenyőpinty (Fringilla montifringilla):
A skandináv országok fészkelő pintyfaja, amely sokszor nagy csapatokban lepi el Közép-Európát a hidegebb teleken.
A hím és a tojó egyaránt színpompás madár, kékesfekete fejükkel, narancsos mellükkel és fehér alsótestükkel. Persze téli tollruhájuk , amikor hozzánk érkeznek, sokkal halványabb színekben őrzi meg a nyári tollazat szépségét, de narancssárga mellük és vállfoltjuk ekkor is megmarad. Röptében feltűnő fehér farcsíkjuk van.
Elsősorban a bükkfák termését fogyasztja nagy mennyiségben, de télen gyakorta megjelenik az etetőn, ahol pintyeleséget és olajos magvakat fogyaszt.
Igen, gyakori egész évben látható madarunk. A városokban is sokfelé fészkel, de mindig örökzöldek (fenyőfélék, tuják, tiszafa) közelében telepszik meg, amelyek jó búvóhelyet és fészkelési lehetőséget kínálnak számukra.
Az egész madár színe mohazöld, némi szürke arcfolttal és karevezőkkel, a szárnyon széles sárga szárnycsík látható, amit a kézevezők sárga szegélye alkot. A tojó példányok barnásabb zöldek, nem olyan élénk színűek, mint hímek.
Télen nagy, akár más pintyfajokkal alkotott vegyes csapatokban láthatók a szántókon, tarlókon gabona -és gyommagvakat keresve.
Az etetőkön gyakori vendég, olajos magvakat, főleg napraforgómagot eszik.
Tengelic (Carduelis carduelis):
Stiglic néven is ismert, tarka kis pintyféle, amely gyakran fészkel parkokban és kertekben, főleg lombhullató, ritkábban örökzöld fákon. A zöldikéhez hasonlóan szintén állandó madarunk.
Fekete-fehér-piros arcáról, világosbarna hátáról és fekete szárnyain keresztül húzódó széles sárga szárnycsíkjáról könnyen felismerhető. A nemek nagyon hasonló színezetűek, nem lehet őket meghatározni.
A többi pintyfajhoz hasonlóan nagy csapatokba verődnek télen, és ugarokon, parlagokon keresgélnek gyommagvak után.
Az etetőn rendszeresen megjelenik olajos magvakért, pintyeleségért.
Az északi országok és a szubalpin régió jellemző pintyfaja, leginkább lucosokban fészkel. Magyarországon az Északi-középhegységben, a Kőszegi -és a Soproni - hegységben fészkel elszórtan.
Télen nagy csapatokban jelenik meg hazánkban, főleg az égeresekben és nyírfákon, ugyanis ezek a fáknak a termései a legjelentősebb táplálékforrásai.
A madarak zöldessárga színűek, sávozott háttal és testoldallal, a hímek fejteteje és torka fekete. A tojók fakóbb színűek a hímeknél, a fekete fejtető és a torok fekete színe hiányzik. A tengelichez hasonlóan fekete szárnyukon széles sárga szárnycsík látható.
Etetőn ritkán jelennek meg, de ha nem találnak a szabadban természetes táplálékot, akkor szívesen fogyasztanak pintyeleséget vagy olajos magvakat.
Egyik legszebb, a pintyfélékhez tartozó énekesmadarunk, amely tőlünk északabbra fekvő országok és a szubalpin régió fészkelő madara. A csízhez hasonlóan főleg tűlevelű vagy ritkábban elegyes erdőkben telepszik meg. Magyarországon elszórtan fészkel, lucosokban az Északi-középhegységben (Zemplén, Bükk) és a Kőszegi -, Soproni - hegységben.
A nemek egyértelműen meghatározhatók, a hím egész alsóteste és arca rózsás-pirosas, palaszürke háttal és fekete sapkával, a tojó alsóteste viszont szürkésbarna színű és szintén fekete sapkája van. Mindkét nem szárnyai feketék, fehér szárnyfolttal és széles fehér farcsíkjuk van, amit röptében lehet leginkább jól látni.
Az etetőn ritkán mutatkozik, inkább parkok, kertek ostorfáinak, juharfáinak és japánakácainak termését fogyasztja.
Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes):
Középhegységeink és dombvidékeink gyakori fészkelője, főleg lombhullató erdőkben és gyümölcsösökben költ. Ősszel és a tél folyamán kisebb csapatokba verődik és ilyenkor a városok kertjeiben és parkjaiban is rendszeresen megjelenik.
Igen nagy termetű madár, vastag, robosztus csőréről, (ami a meggy , cseresznye és egyéb magok feltörésére szolgál), rózsaszínes tollazatáról, sötétbarna hátáról és fekete-fehér szárnyairól könnyen felismerhetjük. Röptében jól látható a széles fehér szárnycsíkja. A nemeket terepi megfigyeléssel igen nehéz elkülöníteni, a tojó halványabb színében és a szárnyán található némi eltérésben különbözik a hím példányoktól.
Télen elsősorban bogyókat, terméseket eszik, de az etetőn is szívesen megjelenik napraforgómagért.