Kétéltűek és hüllők

Bőre sáros az olvadó hótól beázott pocokjárat falától. Parázsló íriszét, fekete hosszanti hasítású pupilláját elfedi a fényét vesztett felhám alatt felgyülemlett kékesfehér vedlési folyadék. Szeme így észrevehetetlenül mozdul meg, ahogyan a ragadozót követi vele. Ő maga továbbra is mozdulatlan. Bízik abban, hogy nem vették észre. De ahogy a ragadozó közelebb ér, elszakad a cérna. Hirtelen, mint a rugó, hatalmasat szisszenve nekilódul, és heves fújtatások közepette araszolni kezd a legközelebbi bokor töve felé. Néhány másodperc, és nyomtalanul eltűnik a száraz fűavar rejtette üregben. Aznap már nem is merészkedik elő.

A keresztes vipera – Vipera berus (Linnaeus, 1758) a tavasz első napsugaraival ébred téli kényszerpihenőjéből. Először a hímek bújnak elő, és azon nyomban igyekeznek hőmérsékletüket minél magasabbra tornászni. Olykor túlságosan is exponálják magukat, a hótól lelapított, elszürkült növényzet kevés takarást biztosít nekik. De ilyenkor a biztonság háttérbe szorul. Az első napok melegében kezdenek a hímek spermiumai érni, és régi felhámot is le kell vedleni, ami ugyancsak hosszadalmas, jó pár napig tartó folyamat. A verseny bizony nagy. Hímek sokasága készül, hogy az 1-2 héttel később előbújó nőstényekért megküzdjön. Aki előbb végez e különös fiziológiai versenyben, annak van nagyobb esélye időben nászba lendülni. A régi és új felhámot elválasztó kékes nyirokfolyadék felszívódik, épp csak annyi marad, hogy a „kígyóingből”, mint valami harisnyából a vipera könnyedén kibújjon. Az új ruha azonban maga a tökély. Színei nem is lehetnének élénkebbek, és mintha vakszolva lenne, úgy siklik a növényzetben. Az ekkorra már előbújó nőstények még nem vedlenek, hanem feromonjaikkal jelzik, hogy párosodásra készek. A hímek hamar felkutatják őket, gyakran többen készek ugyanarra a nőstényre tekeredni, de a párosodás jogát el kell dönteni. A vetélytársak egymásnak feszülnek, testüket egymásba fűzik, fejüket magasba emelik, és hatalmasakat taszítanak egymáson. Kívülről olykor heves, olykor harmonikus táncnak tűnik a küzdelem. Innen az elnevezés: „kígyók tánca”. A kisebb vagy kevésbé kitartó előbb-utóbb megfutamodik, és a győztes nemzi az új nemzedéket.

Tipikus színezetű hím keresztes vipera a lengyelországi Beszkidekből. Mintázatuk az első tavaszi vedlést követően a legélénkebb.

Viperafészek?

Kevés hüllőnél ismerünk ivadékgondozást, a keresztes viperánál sem fordul elő. Mégis honnan jöhet a viperafészek elnevezés? A viperák jelentős hányada ún. álelevenszülő. Tojásaikat nem rakják le, hanem azok a nőstény testében fejlődnek ki. Jelenlegi elméletek szerint e szaporodási módnak hűvös éghajlaton van nagy előnye, ott fejlődhetett ki. A nőstény ugyanis aktív helyváltoztatással maga választhatja ki az embriók fejlődéséhez optimális hőmérsékletet. A növények takarásában éppen megszületett kis viperák anyjuk jelenlétében valóban olybá tűnnek, mintha fészekaljat képeznének. Az utolsó ivadék világrajövetelét követően azonban a nőstény magukra hagyja őket, ők pedig szétszélednek, hogy teljesen önálló életet kezdjenek. A tavaszi párosodást hónapokkal követően, nyár közepétől ősz elejéig jön világra az 5-15 alig 15-20 centiméteres viperagyerek.

Tipikus színezetű nőstény keresztes vipera a lengyelországi Beszkidekből. A nőstények színezete inkább a rejtőzködést szolgálja. 

Viperás tájaink

Sok tévhit kering arról, hogy Magyarországon milyen viperák és hol találhatók meg. Két faj fordul elő nálunk, a rákosi vipera és a keresztes vipera. Homoki vipera (Vipera ammodytes) a mai Magyarországon nem él! A rákosi vipera – Vipera ursinii rakosiensis (Méhely, 1893) két tájunkon, a Duna-Tisza közén és a Hanságban fordul elő. A keresztes vipera megtalálható a Zemplénben, Szatmári- és a Beregi-síkon, valamint Belső-Somogyban és Dél-Zalában.

Élőhelyeik elsősorban az erdőszegélyek, cserjés foltok peremei. Belső-Somogy.

Ugyan nálunk csak szigetszerűen fordul elő, a keresztes vipera az egyik, ha nem a legnagyobb elterjedésű hüllő a földön: Nyugat-Európától egészen a Távol-Keletig elterjedt, északon a sarkkörön túl, szinte a Mikulás otthonáig hatol. Elsősorban domb és síkvidéki erdőszegélyeken, sokszor vizes, mocsaras élőhelyeken él, de megtalálható magas hegyvidékeken is, mint a Kárpátok.

Élőhelyeik elsősorban az erdőszegélyek, cserjés foltok peremei. Beszkidek, Lengyelország.

Kamuflázs vagy figyelmeztető mintázat?

A keresztes vipera nem nő nagyra, a 60-80 cm már hosszúnak számít. Bár az általános közvélekedés szerint vaskos, kurta kígyó, az esetek nagy hányadában ez egyáltalán nincs így. Gyakran igen karcsú, és a feje is csak alig különül el a nyaktól. Farka azonban hirtelen elvékonyodó. A hímek alapszíne szürke, vagy hamvasszürke, fekete cikk-cakk-mintázattal, de előfordulnak sárgás vagy éppen vöröses árnyalatú példányok is. A nőstények barnásak, és a hátszalagjuk is barna. Főként az idősebb példányok szeme parázsvörös lehet, pupillájuk nappali fényben függőlegesen hasított, ez Magyarországon egyértelműen megkülönbözteti őket a siklóktól. Itthon azonban előfordulnak koromfekete példányai is, a sík és dombvidéki vizes élőhelyek közelében, Somogyban, Zalában és a Beregben. Van, hogy az egész kígyó éjfekete vörös szemekkel, sokuknál az ajakpikkelyek azért fehérek.

Egyes hímek koromfeketék lehetnek.

Mások fehér ajakpikkelyekkel pózolnak.

A fekete szín oka nem teljesen ismert, és mivel Skandináviában többnyire a nőstények feketék, azt gondolták, hogy ez segíti őket a gyorsabb felmelegedésben, és az utódok fejlődéséhez szükséges optimális hőmérséklet biztosításában. Nálunk azonban a hímek azok, amelyek feketébbek. A cikk-cakk-mintázat viszont egyszerre több célt is szolgálhat. 1. A jellegzetes „viperamintázat” figyelmeztető lehet a ragadozók számára, 2. A nyugalomban lévő kígyó testének kontúrjait feloldja a sűrű aljnövényzetben, így elrejti őt a ragadozók szeme elől, a 3. alapja egy optikai csalódás, a flikker-fúziós hatás (flicker-fusion effect). E hatás jól ismert a hagyományos celluloid filmszalagok vetítési elve révén: ha a hajszálnyit különböző képkockák kellő gyakorisággal váltanak a szemünk előtt, akkor az agyunk az egymás után következő eltéréseket folyamatos mozgásként érzékeli. Ha tehát egy nőstényeket aktívan kereső hím viperát ragadozó lep meg, az hirtelen nekirugaszkodással nagy sebességre vált, aminek nyomán a cikk-cakk-minta olyan gyorsasággal halad el a ragadozó látómezejében, hogy a kígyó egyszínűnek látszik. Ha azonban hirtelen megtorpan, a veszélyt jelentő mintázat hirtelen szembe ötlik, zavart keltve a támadóban. Ez a mechanizmus a nőstényeknél is működhet. Úgy tűnik, hazánkban vannak kígyók, amelyek igyekeznek a viperákra hajazni, és ezzel távol tartani maguktól bizonyos ragadozókat. A rézsikló mintázata például emlékeztet a viperákéra, a belső-somogyi vízisiklók viszont maguk is feketék, akár az ugyanott élő viperák.

A rézsiklót mintázata és kissé vaskosabb testalkata miatt gyakran nézik viperának.

Fekete víziksikló Boronkán. Messziről nem nehéz összetéveszteni a fekete viperákkal.

Budapesten élnek fekete kockás siklók is, de természetesen őket már csak a lelőhelyük alapján sem téveszthetjük össze a viperákkal.

Melanisztikus kockás sikló jellegzetes hasoldali mintázattal.

Ha tehát valakiben él az a tévhit, hogy minden fekete kígyó veszélyes, megnyugtatjuk, hogy a Magyarorszagon előforduló fekete, vagy feketének tűnő kígyók többsége ártalmatlan sikló. De a viperáéhoz hasonló mintázatot viselő kockás és rézsiklóktól se ijedjünk meg! Ha bizonytalanok vagyunk a faji azonosságukat illetően,  csak hagyjuk őket békén. 

Lesben állva

A keresztes vipera ragadozó. Zsákmányát elsősorban kisemlősök képezik, de fogyaszt békákat, gyíkokat és madarakat is. Általában lesben várja meg áldozatát, és villámgyorsan lecsap rá. Maráskor, a nyugalmi állapotban a szájpadlásra felfekvő méregfogak a bicska pengéjéhez hasonlóan kinyílnak, és az áldozat testébe mélyednek. A tarkó két oldalán található méregmirigyeket körbeölelő izmok összehúzódnak, és a mérget egy csatornán keresztül a cső formájú méregfogba préselik. A cső nyílása a méregfog vége előtt, elöl helyezkedik el, ezen keresztül jut a méreg az áldozat szöveteibe. A viperák nagyon jó anyag- és energiahasznosítók. Skandináv megfigyelések alapján évente 7-10 zsákmányállattal is beérik, bár ennél nálunk valószínűleg többet esznek. Mindenesetre ez az oka annak, hogy a viperapopulációk többnyire nagyon nagy egyedsűrűségűek. Kevés bevételből sok vipera. És bár méreg ide, méreg oda, sok, különösen madárragadozó számára biztosítanak bőséges táplálékot.

Halálos koktél

Még mintegy 40 évvel ezelőtt, a keresztes vipera neve szinte szinonimája volt a halálos veszélynek. Ma érdekes módon egyre inkább terjed az a tévhit, hogy a hazai viperák mérge alig okoz nagyobb galibát, mint egy méhcsípés. Ez még az emberre valóban különösebb veszélyt nem jelentő rákosi vipera mérge esetén sem igaz, de a keresztes vipera marása szerencsétlen esetben, és megfelelő orvosi ellátás hiányában bizony előidézhet életveszélyes állapotot. Még ma is keveset tudunk a mérgeskígyók mérgeinek pontos összetevőiről és hatásairól, és ez igaz a keresztes vipera esetében is. A méreg a zsákmány hatékony, villámgyors elejtését célozza, ezért rendkívül összetett, sokféle hatásmechanizmussal bíró, és evolúciósan igen gyorsan, földrajzilag is változó koktélról van szó. Csak a közelmúltban derült fény arra, hogy a keringési rendszert károsító haemotoxinok mellett egyes hazai populációkban előfordulnak idegrendszeri tüneteket is okozó méregkomponensek. Mindemellett a viperák mérge a méhekéhez hasonlóan súlyos allergiás reakciót is kiválthatnak, amely ugyancsak életveszélyes állapothoz vezethet. A viperák tehát mindent a szemnek, semmit a kéznek állatok! Soha ne nyúljunk hozzájuk! Ez maga a természetvédelmi törvény sem engedi meg.

Ki a veszélyeztetettebb, mi vagy a viperák?

A viperáktól sokan rettegnek. Kétségtelen, hogy rendelkeznek olyan fegyverrel, amellyel szemben adott esetben nagyon védtelennek érezzük magunkat. Ez igaz is lehet olyan országokban, ahol nyüzsögnek a veszélyes mérgeskígyók, és ahol igen nehéz elkerülni a velük való a tragikus kimenetelű találkozást. Nálunk azonban a keresztes vipera nagyon ritkán kerül a szem elé, akkor is már csak a farka végét látjuk, mert hanyatt-homlok menekül előlünk. Ha valamilyen végtelen balszerencse okán mégis belenyúlunk, akkor is a hazai egészségügy maradéktalanul gyógyítani tudja a mérgezést. A marások azonban többnyire nem balszerencséből fakadnak, hanem emberi felelőtlenségből. Sokan úgy gondolják, hogy majd ők megmutatják, hogyan kell egy ilyen állatot megfogni, és mások előtt hencegnek vakmerőségükkel. Van azonban egy igen egyszerű szabály, amit ha betartunk, senkinek sem esik bántódása: ha viperával találkozunk, három lépés távolságra kerüljük ki, és hagyjuk, hogy menjen a dolgára!

A keresztes viperát itthon és Európa más részein is elsősorban az élőhelyeinek eltűnése veszélyezteti. A növényzetet átalakítjuk, a kaszálókat beszántjuk. A baj a bajban, hogy sok helyen az egykori virágos, bokros erdőszegélyeket olyan özönnövények lepik el, és teszik élhetetlenné a keresztes viperák számára, mint az aranyvessző, a selyemkóró vagy az akác. Mindezt tetézi a klímaváltozás, amelynek a viperáinkra gyakorolt pontos hatását még nem ismerjük, de a szakirodalom már tele van figyelmeztető eredménnyel a klímaváltozás hüllőkre gyakorolt hatásáról. Az MME KHVSZ vezetésével ma zajlik a keresztes vipera hazai állományainak monitorozása. Az adatok még nem engednek meg messze menő következtetéseket, de az észlelések száma bizonyos populációkban csökkent az elmúlt évtizedekben. Az elkövetkezendő években szükség lesz ezeken a helyeken kidolgozni olyan erdőművelési gyakorlatokat, amelyek segíthetik a viperákat. Mert ha valaki közelebbről megismeri őket, hamar rájön, hogy az élővilág legizgalmasabb állatai közé tartoznak, nagyon fontos ökológiai szerepet töltenek be, és ráadásul még szépek is.

A keresztes vipera Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 250 000 Ft.

írta: Babocsay Gergely, MME KHVSZ

A Samassa kulcsosházban szálltunk meg, ahonnan első túránk indult október 30-án. A kulcsosház melletti Samassa-forrásban egyből előkerült a foltos szalamandra több lárvája, ezután az innen észak felé haladó erdészeti úton és a mellette futó patakmederben túráztunk felfelé, ahol kétéltűekkel nem találkoztunk. Az útról letérve egy üdébb völgyeleten felfelé megkerestük a Toldi-kunyhót, amely a környéken túrázók kedvelt szálláshelye. A “gunyhót” feltételélezések szerint még az első világháború előtt építhették favágók, manapság a helyet ismerők éjszakai menedéke, amelyet idén újítottak fel.

A szalamandra lárvák még nem alakultak át a Samassa-forrásban (fotó: Mizsei Edvárd)

A Toldi-kunyhót elhagyva a Vöröskő-patak forrását kerestük egy gyönyörű vadregényes szurdokvölgyben. A Vörös-kői barlangforrás a kétéltűekhez hasonlóan nem mutatott aktivitást, emiatt nem is találtuk meg, hogy hol törhet a felszínre a víz a hóolvadást követően, de a keresgélés közben alkalmunk nyílt megfigyelni és fotózni egy fehérhátú fakopáncsot. A kidőlt fákkal telített szurdokvölgyben továbbhaladva elértük a Vörös-kői forrásbarlangot is, amelybe csak néhány métert merészkedtünk be, mivel járata egyre szűkült és hamar meredekké vált.

Kis patkósdenevér a Vörös-kői forrásbarlangban. (fotó: Mizsei Edvárd)

A szurdokvölgy alján egyre inkább megjelent a víz, de kétéltűekkel továbbra sem találkoztunk. Miután kiértünk a szurdokvölgyből, a Vörös-kő-patak mentén keresgéltünk tovább, majd a patakvölgyet és az utat elhagyva átvágtunk az erdőn, megfigyelve a különböző termőhelyek erdőtársulásait is, majd az erdőből leereszkedve egy másik patak mentén visszatértünk a szállásunkra. A több mint 6 kilométeres túra után közösen főztünk vacsorát szabadtűzön bográcsban. A vacsorát követően a túra első szakaszát éjszaka is lejártuk, de foltos szalamandrákat ekkor se találtunk.

Második nap átutaztunk a Garadna-völgy környékére, ahol a túraútvonalak előzetes bejárása és kijelölése során több szalamandrát is megfigyeltünk. A túránkat a Sebes-víz meredek völgyében kezdtük, ahol intenzív keresés ellenére sem sikerült megfigyelnünk szalamandrákat, pedig 4 nappal korábban még itt mozgolódtak.

Ez a túra előtti napokban megfigyelt foltos szalamandra is elbújt telelni, mire odaértek a herptúrázók. (fotó: Mizsei Edvárd)

A völgyben megnéztük az érdekes mészkiválásokat mutató Mésztufavízesést és a Sebes-víz forrásbarlangjait. A völgyből kiemelkedve elhaladtunk a Szivárvány-barlang mellett, amelyet a térképeink téves jelölése miatt nem láttunk, majd a Bolha-réten több víznyelő és zsombolyt útba ejtve elértük a Szirén-barlangot. A Szirén-balrangba nem merészkedtünk le, mert tilos, és egyébként is egy mély töbörben indul a bejárata. Jávorkút felé lucfenyvesekben haladva találtunk kapcsos korpafüvet, amely egy védett, ritka haraszt.

Kapcsos korpafű. (fotó: Bancsik Barnabás)

Mialatt Jávorkútról leereszkedtünk Ómassa felé, elgázolt vízisikló és gyepi béka maradványait találtuk meg, majd a Garadna-patak mentén gímpáfrányokkal borított sziklák mellett haladtunk, ahol egy eltaposott szalamandra tetemet találtunk mindössze. A tíz kilométeres túra végén a Sebes-vízhez visszaérve még egyszer megpróbáltunk szalamandrát találni, de nem jártunk sikerrel.

Eltaposott szalamandra maradványai (fotó: Bancsik Barnabás)

Harmadnap délelőtt Felsőtárkány közelében túráztunk levezetésképpen, ahol a Felsőtárkányi-tó mellett egy aknából előkerült egy fiatal vízisikló, a tóból pedig egy nyúldomolykó. A településről kiérve a Tárkányi-patak mentén elsétáltunk az Oldal-völgybe, ahol a bekerített halastavak melletti úton elgázolt barna varangy, pettyes gőte és foltos szalamandra maradványokat találtunk. Annak ellenére, hogy a három nap alatt összesen kb. 25 kilométert tettünk meg 6-11 fős csapatunkkal, sajnos ezen a "herp-túrán" csak foltos szalamandra lárvákat, illetve elütött példányokat észleltünk. Úgy tűnik a szinte csapadékmentes ősz nem kedvezett a szalamandrák aktivitásának. A klímaváltozás során egyre szélsőségesebbé válik az időjárás, a hőmérséklet emelkedése mellett növekszik a csapadékmentes napok száma, amely csökkentheti a kétéltűek szaporodóhelyeinek számát és minőségét, a táplálékkínálatot és az aktivitásukhoz szükséges nedvességet, páratartalmat. A foltos szalamandra fenmaradásához a klímaváltozás hatásának mérséklése ugyanolyan fontos feladat és kihívás, mint a kórokozók fékentartása, vagy az erdők és vízfolyások védelme.

Írta: Mizsei Edvárd

Az eseményen 21 fő vett részt a legkülönbözőbb korosztályokból. A túra első felében a Szén-patak környékén kutattunk az Év kétéltűje után. Több elhagyott bányaüreget is felkerestünk, de az ilyenkor megszokottnál enyhébb, száraz időjárási viszonyok közepette nem sikerült szalamandrát találnunk. Láttunk viszont kis patkósdenevért az üregekben, a környéken pedig erdei és gyepi békát többet is fogtunk, így a két faj jellegzetességeinek bemutatására remek alkalmunk nyílott.

Gyepi békával is kesztyűs kézzel bántunk

Később a Bajdázói-tónál láttunk egy fiatal mocsári teknőst valamint egy megtermett sárgafülű ékszerteknőst is, utóbbi jelenléte a főként mocsári teknősök lakta tóban a legkevésbé sem kívánatos. A közelben egy elhagyott épületből az erdei sikló levedlett bőre is előkerült.

A nyíltabb bányaterületen ezután egy pompás kifejlett zöld gyíkkal és fali gyíkok sokaságával találkoztunk, így elmondhatjuk, hogy programunk során a helyi herpetofauna számos képviselőjével sikerült összefutnunk. Élményeink képanyaga a képre vagy ide kattintva tekinthető meg.

A Visegrádi-hegységben már 1956-óta lehet tudni a foltos szalamandra jelenlétéről (SZABÓ 1956), de ez a kétéltű a terület valóban ritka állatai közé tartozik – ellentétben a szomszédos Börzsönnyel, ahol népes populációja él (SZABÓ 1960). Az elmúlt nyolc évben mindössze három helyen sikerült bizonyítani időszakos, illetve stabil jelenlétét a hegységben: A Szentendre fölötti Lajos-forrás közelében található Vágási-tóban (Úri-tó) 2010-ben egy alkalommal találtak lárvákat, illetve egy kifejlett példányt is megfigyeltek ugyanitt. A dömösi Szőke-forrás-völgyének alsó szakaszán és néhány mellékvölgyében szintén megfigyeltek lárvákat és számos kifejlett példányt is – ezek között sajnos több elgázolt szalamandra is volt. Ez a faj legstabilabb előfordulási és szaporodási helye. Az utóbbi években a szentendrei Bükkös-patak Dömörkapu alatti szakaszán is megfigyeltek néhány élő, illetve elgázolt példányt. A megfigyelések egy része a MME Herptérkép adatbázisában, illetve a Duna-Ipoly Nemzeti Park biotikai adatbázisában lettek rögzítve, de ezeken kívül számos megfigyelésről van még tudomásunk – pl. a Király-kúti nyereg térségéből – melyek hitelességét nem tudták ellenőrizni a szakemberek.

Legutóbb 2018. október 2-án reggel 7:26-kor a Dömös fölötti Téry-úton észleltem egy ivarérett példányt. A megfigyelés helyszíne 1,9 km-re található a faj legközelebbi ismert előfordulási helyétől és egyben ez a foltos szalamandra legmagasabban lévő észlelési helye a Visegrádi-hegységben (tengerszint fölött 376 méteren található). Ez a legtöbbször éjszakai életet élő kétéltű minden bizonnyal az aznap reggel hat óta szakadó eső miatt volt ennyire aktív, miután a hasonló időjárási körülmények között nappali mozgásuk intenzívebbé válik. Esős időszakban a foltos szalamandrák fokozott veszélynek vannak kitéve a sűrű erdei úthálózat miatt, ezért hasonló helyeken érdemes nyitott szemmel vezetni és figyelni ezekre az értékes kétéltűekre, amelyeknek pénzben kifejezett természetvédelmi értéke példányonként 50 000 Ft. Ez különösen egy olyan területen indokolt, mint a Visegrádi-hegység, ahol a fajnak jelenlegi ismereteink szerint csupán kisméretű szigetpopulációi élnek. A megfigyelt szalamandra némi segítséggel épségben megúszta a történetet és nyugodtan folytatta útját a Szakó-hegy irányába.

A foltos szalamandrákat a lárvák kifejlődéséhez szükséges tiszta, frissvízű források, lassú folyású patakok számának fogyatkozása is veszélyezteti. Reméljük, hogy a Visegrádi-hegységben korábban nem ismert szaporodóhelyek is előkerülnek majd a jövőben.  Miután a faj könnyen és biztosan határozható és a Visegrádi-hegységben a legforgalmasabb túraútvonalak térségében koncentrálódnak eddigi megfigyelései, kérjük, hogy aki találkozik egy-egy példányával, ossza meg a megfigyelését a MME Herptérkép oldalán is, ezzel is segítve a természetvédelmi szakembereket a hatékony fajvédelmi és élőhelyvédelmi intézkedések kidolgozásában!

Foltos szalamandra 2018. október 2-án a Visegrádi-hegységben található Téry-úton. (felvétel: Schwartz Vince)

IRODALOM:

SZABÓ I. (1956): Adatok a Szentendre-Visegrád-Esztergomi Dunazúghegység herpetofaunájához. Állattani Közlemények 45(3–4): 123–131.

SZABÓ I. (1960): Adatok a Börzsöny hegység herpetofaunájához. Vertebrata Hungarica 2(2): 199–216.

Szerző: Schwartz Vince

A vándorkiállítás 3 panelből áll és önállóan is felállítható, úgynevezett rollupokra nyomtattuk. Ezt a vándorkiállítást térítésmentesen bocsátjuk az oktatási intézmények rendelkezésére, igény esetén a foltos szalamandrát bemutató ismeretterjesztő előadással egybekötve.

Amennyiben bárki szeretné megrendelni a vándorkiállítást, akkor kollégáinkkal, a khvsz.vandorkiallitas@gmail.com e-mail-címen lehet a részleteket leegyeztetni.

A kiállítás menetrendjét az alábbi naptárban lehet megtekinteni:

A Vándorkiállítás eseményeiről készült képeket ide kattintva lehet megtekinteni.

A Foltos Szalamandra Vándorkiállításunk létrejöttét az Agrárminisztérium Zöld Forrás Pályázata támogatta anyagilag.