A talajon fészkelő uhukról
Azok a madárfajok, amelyek nem építenek saját fészket, előszeretettel használják ki a territóriumukban már adott biztonságos fészkelési lehetőségeket – legyen az akár egy másik, fészeképítő madárfaj korábbi fészke vagy akár egy biztonságos épületpárkány, sziklafal. A bagolyfélék gyakran költenek hasonló helyeken, egyes fajaik – pl. a réti fülesbagoly - pedig rendszeresen a puszta talajra rakják a tojásaikat. Az összes közül talán ez az egyik legkockázatosabb költőhely-választási stratégia.
Legnagyobb hazai bagolyfajunk az uhu Európa egyes területein (pl. Németország északi tartományai, Finnország középső -és déli része) a számára optimális sziklás élőhelyek hiánya miatt rendszeresen fészkel a talajon. Vannak olyan összefüggő területek, ahol a párok jelentős része ezt a költési módot választja. Tőlünk keletre (pl. Oroszország tajgaövezetében) szintén nagy területeken fészkel hasonló módon a faj, általában öregebb fenyvesekben. A talajon lévő uhuköltések gyakrabban mennek tönkre tojásos -és fiókás korban, mint az építményeken, sziklafalakon vagy a fákon lévő gallyfészkekben található fészekaljak. Legtöbbször a vaddisznó és a róka, ritkábban a borz pusztítja el a költéseket, esetenként pedig a véletlen, ember általi zavarás vezet azok tönkremeneteléhez. Az uhuköltések közül messze a talajon lévők a legveszélyeztetettebbek, de pl. Finnország középső területein - ahol egyáltalán nem élnek vaddisznók és az uhupárok szinte mindegyike a talajon fészkel - a költésekből rendre sikeresen kirepülnek a fiókák.
