A kígyászölyvről további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

Ha azt vesszük alapul, hogy az országos állomány mindössze néhány tucat párból áll, akkor joggal várhatnánk, hogy a teljes hazai állományról naprakész ismeretünk van, hiszen a többi, hasonlóan ritka, vagy szórványosan fészkelő fajunknál ez így van. A kígyászölyvnél azonban sajnos még ettől messze vagyunk.

A kígyászölyv mindig is a „fontosabb” fajok árnyékában volt és csak nagyon kevés ragadozós szakember szánta rá idejét, hogy alaposabb kutatásokat végezzen. Ez különösen a múlt században volt így. Ez bizonyos szempontból érthető, mivel sem globálisan, sem Európában nem tartozik a veszélyeztetett fajok közé, illetve a hazai állomány csak igen kis részét alkotja az európainak. Kevés kivétellel a korai kutatók is csak egy-egy fészek monitorozását végezték, így bár fontos adatokhoz jutottunk a fészkelést és táplálkozást illetően, az országos állományról csak pontatlan becslések voltak. Az utóbbi két évtizedben azonban már részben változott a helyzet, hiszen a Zempléni-hegységben Béres István, a faj legnagyobb tudású hazai szakértője, emberfeletti munkával feltérképezte az ott költő állományt. Ezt a tevékenységet a mai napig folytatja, de szerencsére már vannak hasonlóan felkészült segítői is.

A 2015-ben alakult Kígyászölyv Munkacsoport nem kisebb munkát vállalt magára, mint, hogy a faj hazai, és mint később említeni fogjuk, a kárpát-medencei- állomány elterjedésének fehér foltjait felderítse. Az azóta eltelt három szezon azonban azt mutatta, hogy ez nehezebben kivitelezhető, mint vártuk. Mivel jóval több terepi munkát igényel egy-egy pár fészkelésének felderítése, mint a többi faj esetében, ezért a megtalált fészkek (de akár a biztos költések) aránya is jóval azok alatt marad. Erre keresünk megoldást a következő 5 éves ciklusban mind a kapacitás növelésével, mind további források előteremtésével.

Hazai viszonylatban valószínűleg az erdészeti tevékenység a legfontosabb, költést befolyásoló tényező, emiatt a fészkek pontos helyének megállapítása elsődleges fontosságú. A faj gyakori fészekcseréje azonban ezt nagyban nehezíti, bár az előző évi ismert fészek helyének ismerete nagyban megkönnyítheti az új keresését. Szerencsére egyelőre más –hasonló volumenű – antropogén vagy természetes, mortalitást okozó faktorról nincs tudomásunk. Ugyanakkor az elektromos kábellel való ütközés, áramütés is előfordult már itthon és egy ilyen kis állománynál minden egyed túlélése nagyon fontos. Hosszú távú vonulóként azonban a veszélyek széles tárháza várja a hosszú út során megfáradt egyedeket: lelövés, mérgezés, áramütés, befogás mind megtalálható a közel 10000 kilométeres útjuk során a Száhel-övezetbeli telelőhely és hazai költőhelyeik között. Mindemellett az utóbbi évtizedekben bekövetkezett élőhely-átalakítás és sokszor élőhely-vesztés a telelőhelyen nagyon nehéz helyzetbe sodorta ezt az amúgy is alacsony reprodukciójú fajt.

A 2013-ban kezdett színes gyűrűzési program során 20+ egyedre került távcsővel leolvasható egyedi jelölő, melyek közül több leolvasásra is került már (http://www.mme.hu/szines-gyurus-kigyaszolyv-hortobagyon), valamint két jeladót is használtunk a követésükre (http://www.satellitetracking.eu/inds/showmap/?check_334=334). A leolvasható színes gyűrűs jelöléseket a továbbiakban is folytatni fogjuk, míg a jeladó felszerelése és működtetése nagyon költséges, ezért annak használata erősen függ a rendelkezésre álló forrásoktól.

Az országos állomány nagyságáról csak becsléseink vannak, annak ellenére, hogy területileg viszonylag jól lehatárolt az elterjedése és szinte biztosan két számjegyű annak nagysága. Az elmúlt három évben 37, 36 és 31 ismert párról volt tudomásunk, ami különbség természetesen a kutatottság mértékében mutatkozó eltéréseknek is betudható, de az utóbbi években eltűnt párok miatt valószínűleg nem az egyetlen indok. A megtalált fészkek száma általában nem haladja meg az évi 24-26-ot és ezekből is néhány csak a költési időszak végén kerül meg, ami a védelem szempontjából kedvezőtlen.

A historikus revíreket is számításba véve, az országos állomány maximuma nagy valószínűséggel nem több, mint kb. 65 pár, azonban a valós érték ennél jóval alacsonyabb lehet és inkább tehető 40 és 50 közé. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban lehetetlen, a „fehér foltnak” tekinthető országrészek felderítése nélkül. Ehhez viszont arra van szükség, hogy többen kapcsolódjanak be a Munkacsoport tevékenységébe.