Rákosi vipera

Leírás

A rákosi vipera jellegzetes vipera megjelenésű, 50 cm-t alig meghaladó kígyó, azaz feje háromszögletű, a halántéktájékon elhelyezkedő méregmiriggyé alakult fültőmirigyek miatt hátrafelé kiszélesedő. Hátának alapszíne vagy világosszürke, vagy szalmasárga. Teste, zömök és izmos, farka rövid, mely a nőstényeknél hírtelen elvékonyodik. A törzs izomzata gyenge, így szorítani gyengén tud. Jellegzetes mintázata a tarkótól a farok végéig húzódó, a test alapszínétől elütő, sötétebb cikk-cakk sáv, melyet egy világosabb sáv övez. A test mindkét oldalán kör alakú foltok találhatók, melyek színe megegyezik a cikk-cakk minta színével. Egy hazai állományban találtak mutáns színezetű állatokat, melyek hátmintázata foltokká szakadozott, babos vagy pettyes kinézetet kölcsönözve a kígyóknak. A rákosi viperát nem jellemzi markáns ivari dichromatizmus (nemek eltérő színezete). A nemeket legbiztosabban a farokhossz illetve a farok formája alapján különíthetjük el. A nőstények farka rövidebb (farokpikkelyek száma 23-28) és fokozatosan elvékonyodó, a hímeké hosszabb (farokpikkelyek száma 30-37) és a kloákát követően (a hemipéniszek miatt) kiöblösödik, majd lassan hegyesedik csak el. A nőstények általában testesebbek. Az egyedek tarkótájékán jellegzetes, viperákra jellemző, „X” vagy „Λ” minta található. A has szürkésfekete, fehér pettyezéssel.



Taxonómia

A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) a kistermetű európai elterjedésű Vipera ursinii fajcsoport síkvidéki alfaja. A kígyót a világszinten legismertebb magyar zoológus, Méhely Lajos írta le 1893-ban Vipera berus var. rakosiensis néven, a Rákoson (ma Budapest XVI. és XVII. kerületei, gyűjtött példányok alapján, majd később a Vipera ursinii alfajának sorolta be. A rákosi vipera és a közelrokon alfajok rendszertana még ma sem teljesen tisztázott. Faji szintű elkülönítésük is gyakran fellelhető a szakirodalomban. Ezen kisméretű, elsősorban egyenesszárnyúakkal táplálkozó fajok ún. posztglaciális reliktumállományai elszórtan ismertek Európából. Így, a Vipera ursinii ursinii (BONAPARTE, 1835) dél-franciaországi és közép-olaszországi alpesi élőhelyekről ismert, a Vipera ursinii macrops MÉHELY, 1911 elterjedési területe Horvátország, Bosznia és Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Macedónia és észak-Albábánia alpesi sztyeppéi, a Vipera ursinii graeca NILSON & ANDRÉN, 1988 a görögországi Pindosz-hegység néhány izolált élőhelyéről valamint dél-Albánia egy magashegyi élőhelyéről ismert. A Vipera ursinii moldavica NILSON, ANDRÉN & JOGER, 1993 Románia északi síkvidéki területein valamint a Duna-deltában honos. Magyar nevezéktan:A rákosi viperát, ahogyan azt leírója, Méhely Lajos a Rákos-patak menti lelőhelye alapján elnevezte, az 1950-es évek végén parlagi viperára keresztelték. A beszámolók szerint Rákosi Mátyás-t, Magyarország akkori teljhatalmú miniszterelnökét zavarta, hogy egy vipera is viseli a nevét, így feltehetőleg „felsőbb” utasításra a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója, Dr. Boros István, parlagi viperává keresztelte át a kígyót. A parlagi vipera elnevezés 1989-ig volt használatban. A fajt később, helytelenül, rákosréti vipera néven is említik. A vipera helyes és használandó neve a kígyó leírója által magyarul is megadott név, rákosi vipera. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ez a név sem teljesen szerencsés, hiszen a rákosi vipera nem csak a Rákos-patak környékén ("Rákoson") fordult elő, hanem a Kárpát-medence egyéb, sík- és alacsony dombvidéki kaszálóin is. Manapság az újonnan leírt fajokat oly módon szokták elnevezni, hogy a nevük maradéktalanul illeszkedjen azok tulajdonságaihoz, és lehetőleg a későbbiekben se változzon. Mindazonáltal tudomány- és kultúrtörténeti okokból kifolyólag talán ma már indokolt a zoológiai szempontból kissé sántító név megtartása.

Hasonló fajok

A rákosi vipera olykor összetéveszthető a rézsiklóval (Coronella austriaca). A rézsiklónak mintázata azonban a test alaptónusától kevésbé markánsan tér el, kerek pupillája van, feje nem különül el annyira a testétől, a fejtetőt pedig nagy pajzsok borítják (a rákosi vipera fején a szemek között illetve a szemek mögött figyelhető csak meg három nagyobb pajzs). Habár a rézsikló barnás színezete hasonlít a viperáéhoz, a hátoldalán kettős, sötétbarna foltsor húzódik, mely csak néha alkot cikk-cakk vonalat. Továbbá összetéveszthetnénk a rákosi viperát hazánk másik mérgeskígyójával, a keresztes viperával (Vipera berus), azonban a keresztes vipera nem fordul elő a Kisalföldön és a Duna-Tisza közén, ahol a rákosi vipera él.

Előfordulás és állományainak helyzete

Hazai elterjedés: A rákosi vipera hazai állományai jelenleg szigetszerű előfordulásúak. Míg az 1900-as évek végéig többnyire összefüggő állományait tartották számon, a Duna-Tisza közén illetve a Hanságban, jelenleg a faj alig egy tucat elszigetelt populációja ismert a Kiskunsági illetve a Fertő-Hansági Nemzeti Park területéről. 

Világelterjedés: Az 1900-as évekig a rákosi vipera nagyon gyakori kígyó volt a Bécsi-medencében. Élőhelyeinek zsugorodása és az intenzív gyűjtés következtében kipusztult erről a tájegységről. Utolsó ismert Ausztriai megfigyelése az 1970-es évekből származik egy Fertő-tó melletti rétről. Ausztriából nagy valószínűséggel teljesen kipusztult. Évtizedekig csak a hazai fennmaradt állományokról tudtunk, mígnem a 2000-es évek elején újra felfedezték Erdélyből, Romániából, az 50 évig eltűntnek hitt kígyót. Romániából jelenleg négy állománya ismert.



Parlagi vipera faj-komplex európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.

Élőhely

Elsősorban nedves, változatos szerkezetű, zsombékokkal gazdagított, részben vízborította láprétek és legelőkön fordul elő. Élőhelyein a növénytársulások mozaikosan váltakoznak, így megtaláljuk ott, a homoki sztyeppét, a kiszáradó kékperjés és kormos csátés láprétet, illetve a mocsaras magassásos területeket. E változatosság teszi lehetővé a kígyó számára a legmegfelelőbb típusú terület kiválasztását a különböző évszakokban. Megfigyelték a kígyót száraz, nyílt homoki gyepeken is.

Leírás és életmód

A rákosi vipera nappali életmódot folytat. A párzási időszakon kívül elsősorban a reggeli és a késő délutáni órákban aktív. Októbertől márciusig földalatti üregekben, lyukakban telel (meleg téli napokon elő is jöhet a telelőüregből). Megfigyelések szerint több egyed is használja(hatja) ugyanazt a telelőüreget, gyakran egyéb kétéltű- és hüllőfajok társaságában. Március közepe után a felnőtt és fiatal egyedek nagyrészt egyszerre jönnek elő a telelésből, majd néhány héttel később vedlenek. A hibernációt követően a hímek kizárólag napozással töltik napjaikat, ritkán vagy egyáltalán nem táplálkoznak. Április végéi, május elejéig megtörténik a párzás. A nőstények feromonnyomát keresve a hímek ilyenkor több kilométert is megtesznek naponta. Viperákra jellemző párharcok alakulnak ki a rivalizáló hímek között. Testük majd két-harmadát felemelve egymás köré tekerednek és lökdösik, tolják egymást. Ritkán ugyan, de egymásba is marnak. E párharcok akár órákig is eltartanak, és a győztes jussa a párzás a közelben tartózkodó nősténnyel. Az újszülöttek általában július végén, augusztus közepén jönnek világra, hűvös években a fialás eltolódhat akár szeptemberig is. A nőstény súlyától, kondíciójától és korától függően az újszülöttek száma 4-16 lehet. A születést követő néhány percen belül a kis viperák (2-4 g súlyú, 100-160 mm hosszúságú egyedek) levedlenek, szétszélednek, majd önállóan táplálkoznak. Első életévükben 4-6 hetente vedlenek, majd a vedlések száma lecsökken, felnőtt állatoknál évi három vedlésre, egy telelést követőre, egyre a nyár közepén valamint egyre a telelést megelőzően. A nőstények általában csak kétévente párzanak, mivel a nagyszámú utód igen nagy energiabefektetést igényel, bár az utóbbi évek vizsgálatai azt bizonyítják, hogy vannak egyedek, amelyek olykor egymást követő években is fialhatnak. Ismeretink szerint, az egyes egyedek mozgáskörzete egy megfelelő búvóhely köré szorítkozik. Tavasszal és nyár elején a magasan fekvő területeket részesítik előnyben, majd a nyár közepén a mélyebben fekvő, hűvösebb lápréteket keresik. Egyes megfigyelések szerint, telelés előtt az élőhely magasabb pontjaira húzódnak. Tápláléka túlnyomó többségben egyenesszárnyúakból, illetve kisméretű gyíkokból áll. Estenként kisebb rágcsálókat is elfogyasztanak. A rákosi vipera mérgének erősségére a táplálékbázisából is következtetni lehet. Gyenge mérgű kígyó, mely ritkán támad. Gyakran hosszú ideig kézben tartva sem próbál marni. Gyenge vérmérge van. A kígyó ritkaságának, illetve szelíd mivoltának következtében a rákosi viperák okozta marás rendkívül ritkának mondható. Élősorban kutatók az ilyen balesetek szenvedő alanyai. A marást követő tünetek helyi jellegűek (a komolyabb tünetek rendkívül ritkák), vérzés, viszketés, helyi duzzanat, melyek borogatással, kalcium bevételével általában egy nap alatt teljesen elmúlnak. Azonban az óvatosság nem árt, hiszen ritkán ún. szisztémás (egész szervezetre kiterjedő) tünetek is kialakulhatnak, melyek akár több hetes kezelést igényelhetnek.

Státusz, védelem

A rákosi vipera nagyon ritkának és környezeti behatásokra érzékenynek tekintendő faj. Elszórt, néhány tucatnyi egyedből álló egymástól elszigetelt állományait az élőhelyek csökkenése, a gyakran nem megfelelően kezelt élőhelyeken megnövekedett predációs nyomás, valamint kismértékben a helyi lakosság alaptalan félelmei miatt ritkítja. A rákosi vipera 1974 óta védett, majd a nyolcvanas évek végétől fokozottan védett Magyarországon. Természetvédelmi értéke jelenleg 1 000 000 Ft. Nemzetközi szinten is kiemelt védettséget élvez, így a CITES (Washingtoni Egyezmény) I. függelékében szerepel, az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség) veszélyeztetett kategóriába sorolja, továbbá a Berni Egyezmény II. függelékében is szerepel. A Magyar Madártani Egyesület Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya nemzeti parkokkal és állatkertekkel együttműködve 2004 óta, Európai Unió által LIFE-Nature alapból finanszírozott programok keretében tesz erőfeszítéseket a faj megmentésére.