Pannongyík
A pannongyík törzse hosszúra nyúlt, hengeres, alig határolódik el a nyaktól. Feje rövid, orra tompán lekerekített. Kistestű gyík, teljes hossza 10-12 cm, a test és a farok aránya megközelítően 1:1. Szemhéjai összenőttek, ezért pislogni nem képes, innen ered a siklószemű gyík elnevezés is. A háti és a hasi oldalt egyformán kerek, kisméretű pikkelyek borítják, a test felszíne egészen sima tapintású, a lábatlan gyíkéhoz hasonlóan üvegszerűen csillog. Lábai aprók, gyengék és messze állnak egymástól, ennek következtében nem képes elemelkedni a földtől. Mozgása tekergő, apró kígyóéra emlékeztet. Hátának alapszíne bronzosan olajbarna, közepén két hosszanti fekete vonal fut végig, melyeknek külső szegélye világos pontsorral szegett. Az orrcsúcstól mindkét oldalon egy-egy világos csíkkal határolt feketésbarna sáv húzódik, mely a hátsó láb tájékán eltűnik. A has ezüstösen szürkésfehér. A nemek elkülönítése sem a színezet, sem a méret alapján nem lehetséges. A fiatalok színezete világosabb sárgásan bronzos, a frissen kikelt példányok farkának hátsó fele hónapokon keresztül jellegzetesen tompa narancs-rozsdavörös színű.
A pannongyík a szkinkfélék, más néven vakondokgyík-félék (Scincidae) családjának egy viszonylag fajszegény génuszába, a siklószemű gyíkok (Ablepharus) közé tartozik. A génusz egyes források szerint mindössze 9, mások szerint csupán 7 fajt foglal magába. A pannongyík az Ablepharus kitaibelii (Bibron & Bory, 1933) fitzingeri Mertens, 1952 nevű alfaja. Mellette további 3 másik alfaj él Európában; a törzsalak kitaibelii, továbbá a fabichiŠtěpánek, 1938 és a stepaneki Fuhn, 1970 balkáni-hellén elterjedésűek, míg a nálunk élőfitzingeri a Kárpát-medence jellemző alfaja.
A pannongyík felfedezésének rövid történetéről Pénzes Bethen Terrárium című könyvében (ld. Általános irodalom) és Korsós Zoltán Természet Világában megjelent cikkében (ld. Ajánlott irodalom lent) olvashatunk. A fajt elsőként 1797-ben természettudósunk Kitaibel Pál találta meg, és Lacerta nitida-ként írta le. A leírást azonban nem közölte nyomtatásban. Alig több mint negyedszázaddal később Kitaibel tanársegéde, Sadler József, botanikus is megtalálta a kis gyíkot, amelyet Bécsbe küldött Leopold Fitzingernek, a Bécsi Természettudományi Múzeum zoológusának. Mivel az állat Magyarországról („Pannóniából”) származott, Fitzinger Ablepharus pannonicus (innen ered a magyar pannongyík vagy magyar gyík elnevezés) néven írta le. 1933-ban azonban Bibron és Bory Görögországban is felfedezték a pannongyíkot, és ezzel kiderült, hogy nem csak Magyarországon fordul elő, így a nevét Ablepharus kitaibelii-re változtatták. A korábban elterjedt neve, a magyar gyík, az 1980-as években kopott ki a tudományos köztudatból.
Magyarországon nincs hozzá hasonlítható faj. Leginkább talán egészen fiatal lábatlan gyíkokkal (kuszma, Anguis fragilis) téveszthető össze, de a lábatlan gyíknak nincs lába, illetve egészen fiatalon okkersárga és nem barna. Előfordul, hogy fiatal fali gyíkkal vagy zöld gyíkkal tévesztik össze (többnyire ez a két faj fordulhat elő vele ugyanazon élőhelyen), de ezek feje robosztusabb, tarkótájékuk jól láthatóan szűkül össze a nyaknál és erős lábaikkal képesek elemelni testüket a felszíntől. Ellentétben a zöld gyíkkal és a fürge gyíkkal, testében soha sincs zöldes árnyalat. A fali gyíkra és a homoki gyíkra jellemző csipkézett mintázat szintén hiányzik róla. Az elevenszülő gyík hasonlóképpen barna ugyan, de egyfelől hazánkban a két fajnak nincs átfedő élőhelye, másfelől pedig alkatukban is jól láthatóan különböznek egymástól. A pannongyíkot minden más gyíkfajtól jól elkülöníti karcsú, hengeres teste, mely a mellső és hátsó lábak közt egyenletes átmérőjű, s a hastájékon sem domborodik ki. Gyakran nevezik emiatt ceruzaalakúnak is.
Hazai elterjedése: Magyarországon szigetszerű előfordulási helyeit ismerjük a Pilis-Visegrádi-hegységben, a Budai-hegyekben, a Börzsönyben, a Cserhátban, a Mátrában, a Bükkben, a Heves-Borsodi-dombságban, az Aggteleki-karszton, valamint a Duna-Tisza közén a Gödöllői-dombságban. A Dunántúli-középhegységből 3 historikus adat létezik; az első leírásként ismertté vált Várpalota („Palota” – Kitaibel Pál 1797-es jegyzetében) környéke, a Szentgyörgyhegy a Tapolcai-medencében és a Somló-hegy. Mindhárom adat nagyon régi, és meglehetősen bizonytalan, így feltétlen szükséges lenne minél frissebb érvényesítésük. A Gödöllői-dombságban a Fóti-Somlyótól egészen Pánd településég, sőt tovább délre - már inkább a Kiskunság határán -, az albertirsai Golyófogó-völgyből is ismert. Nem igazolt lelet származik még a Kecskeméthez közeli Nyárlőrinci-erdőből, melynek eredete úgyszintén a XX. század elejére nyúlik vissza, s a többszöri vélelmezett észlelés ellenére jelenlétét egyelőre nem vehetjük egészen biztosra itt. Szakosztályunk folyamatos felméréseket végez itt a Kiskunsági Nemzeti Park támogatásával, de a pozitív megerősítés még várat magára. A pannongyík hegyvidéki előfordulásai is szigetszerűek. A Pilis-Visegrádi-hegységből Visegrád (Nagy-Villám), Szentendre (Kada-csúcs). Pomáz (Mesélő-hegy) és Esztergom (Strázsa-hegy) környékéről jelezték a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai, és Szakosztályunkból Vági Balázs és önkénteseink 2011 áprilisában egy új élőhelyet fedeztek fel a Kis-Csikóvár-hegy déli lejtőjén.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: Az Ablepharus kitaibelii Közép-Európában kis területeken, foltszerűen fordul elő. Szlovákiától északabbra és hazánktól nyugatabbra már nincs jelen. A faj igazi magterülete Dél-Kelet-Európa és Kis-Ázsia, így fellelhető Romániában és a Balkánon, Görögországban valamint Törökországban és a Közel-Kelet Földközi-tengerrel szomszédos országaiban. Az egyesAblepharus fajok elterjedésének pontos lehatárolása még várat magára, így az alábbi leírás inkább csak tájékoztató jellegű. Eddigi ismereteink szerint a törzsalak elterjedési területe a legnagyobb, megtalálható a görög félszigeten, az Égei-tenger szigetein, Törökországban, Cipruson, Szíriában, Libanon, Izraelben, sőt még távolabb, Irakban is. A fabichi alfaj ezzel szemben igen szűk körzetben él, eddig csupán a Mikronisi, Karpathos, Khasos és Armathia nevű szigetekről mutatták ki. A stepaneki alfaj jellegzetesen észak balkáni elterjedésű, Albániából, Bulgáriából, Macedóniából, Szerbiából, Romániában és Boszniából ismert. A nálunk is honos fitzingeri alfaj legdélebbre a Vajdaságban található meg, míg északi elterjedésének határa Szlovákia déli felének alacsony hegy- és dombvidéke (itt a legdélebbi adatot Szakosztályunkból Kovács Tibor gyűjtötte az Esztergommal szemben, a Duna szlovák oldalán húzódó Burda-hegység déli kitettségű sziklagyepén).
Pannongyík európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.