Pannongyík

Leírás

A pannongyík törzse hosszúra nyúlt, hengeres, alig határolódik el a nyaktól. Feje rövid, orra tompán lekerekített. Kistestű gyík, teljes hossza 10-12 cm, a test és a farok aránya megközelítően 1:1. Szemhéjai összenőttek, ezért pislogni nem képes, innen ered a siklószemű gyík elnevezés is. A háti és a hasi oldalt egyformán kerek, kisméretű pikkelyek borítják, a test felszíne egészen sima tapintású, a lábatlan gyíkéhoz hasonlóan üvegszerűen csillog. Lábai aprók, gyengék és messze állnak egymástól, ennek következtében nem képes elemelkedni a földtől. Mozgása tekergő, apró kígyóéra emlékeztet. Hátának alapszíne bronzosan olajbarna, közepén két hosszanti fekete vonal fut végig, melyeknek külső szegélye világos pontsorral szegett. Az orrcsúcstól mindkét oldalon egy-egy világos csíkkal határolt feketésbarna sáv húzódik, mely a hátsó láb tájékán eltűnik. A has ezüstösen szürkésfehér. A nemek elkülönítése sem a színezet, sem a méret alapján nem lehetséges. A fiatalok színezete világosabb sárgásan bronzos, a frissen kikelt példányok farkának hátsó fele hónapokon keresztül jellegzetesen tompa narancs-rozsdavörös színű.



Taxonómia

A pannongyík a szkinkfélék, más néven vakondokgyík-félék (Scincidae) családjának egy viszonylag fajszegény génuszába, a siklószemű gyíkok (Ablepharus) közé tartozik. A génusz egyes források szerint mindössze 9, mások szerint csupán 7 fajt foglal magába. A pannongyík az Ablepharus kitaibelii (Bibron & Bory, 1933) fitzingeri Mertens, 1952 nevű alfaja. Mellette további 3 másik alfaj él Európában; a törzsalak kitaibelii, továbbá a fabichiŠtěpánek, 1938 és a stepaneki Fuhn, 1970 balkáni-hellén elterjedésűek, míg a nálunk élőfitzingeri a Kárpát-medence jellemző alfaja.

A pannongyík felfedezésének rövid történetéről Pénzes Bethen Terrárium című könyvében (ld. Általános irodalom) és Korsós Zoltán Természet Világában megjelent cikkében (ld. Ajánlott irodalom lent) olvashatunk. A fajt elsőként 1797-ben természettudósunk Kitaibel Pál találta meg, és Lacerta nitida-ként írta le. A leírást azonban nem közölte nyomtatásban. Alig több mint negyedszázaddal később Kitaibel tanársegéde, Sadler József, botanikus is megtalálta a kis gyíkot, amelyet Bécsbe küldött Leopold Fitzingernek, a Bécsi Természettudományi Múzeum zoológusának. Mivel az állat Magyarországról („Pannóniából”) származott, Fitzinger Ablepharus pannonicus (innen ered a magyar pannongyík vagy magyar gyík elnevezés) néven írta le. 1933-ban azonban Bibron és Bory Görögországban is felfedezték a pannongyíkot, és ezzel kiderült, hogy nem csak Magyarországon fordul elő, így a nevét Ablepharus kitaibelii-re változtatták. A korábban elterjedt neve, a magyar gyík, az 1980-as években kopott ki a tudományos köztudatból.

Hasonló fajok

Magyarországon nincs hozzá hasonlítható faj. Leginkább talán egészen fiatal lábatlan gyíkokkal (kuszma, Anguis fragilis) téveszthető össze, de a lábatlan gyíknak nincs lába, illetve egészen fiatalon okkersárga és nem barna. Előfordul, hogy fiatal fali gyíkkal vagy zöld gyíkkal tévesztik össze (többnyire ez a két faj fordulhat elő vele ugyanazon élőhelyen), de ezek feje robosztusabb, tarkótájékuk jól láthatóan szűkül össze a nyaknál és erős lábaikkal képesek elemelni testüket a felszíntől. Ellentétben a zöld gyíkkal és a fürge gyíkkal, testében soha sincs zöldes árnyalat. A fali gyíkra és a homoki gyíkra jellemző csipkézett mintázat szintén hiányzik róla. Az elevenszülő gyík hasonlóképpen barna ugyan, de egyfelől hazánkban a két fajnak nincs átfedő élőhelye, másfelől pedig alkatukban is jól láthatóan különböznek egymástól. A pannongyíkot minden más gyíkfajtól jól elkülöníti karcsú, hengeres teste, mely a mellső és hátsó lábak közt egyenletes átmérőjű, s a hastájékon sem domborodik ki. Gyakran nevezik emiatt ceruzaalakúnak is.

Előfordulás és állományainak helyzete

Hazai elterjedése: Magyarországon szigetszerű előfordulási helyeit ismerjük a Pilis-Visegrádi-hegységben, a Budai-hegyekben, a Börzsönyben, a Cserhátban, a Mátrában, a Bükkben, a Heves-Borsodi-dombságban, az Aggteleki-karszton, valamint a Duna-Tisza közén a Gödöllői-dombságban. A Dunántúli-középhegységből 3 historikus adat létezik; az első leírásként ismertté vált Várpalota („Palota” – Kitaibel Pál 1797-es jegyzetében) környéke, a Szentgyörgyhegy a Tapolcai-medencében és a Somló-hegy. Mindhárom adat nagyon régi, és meglehetősen bizonytalan, így feltétlen szükséges lenne minél frissebb érvényesítésük. A Gödöllői-dombságban a Fóti-Somlyótól egészen Pánd településég, sőt tovább délre - már inkább a Kiskunság határán -, az albertirsai Golyófogó-völgyből is ismert. Nem igazolt lelet származik még a Kecskeméthez közeli Nyárlőrinci-erdőből, melynek eredete úgyszintén a XX. század elejére nyúlik vissza, s a többszöri vélelmezett észlelés ellenére jelenlétét egyelőre nem vehetjük egészen biztosra itt. Szakosztályunk folyamatos felméréseket végez itt a Kiskunsági Nemzeti Park támogatásával, de a pozitív megerősítés még várat magára. A pannongyík hegyvidéki előfordulásai is szigetszerűek. A Pilis-Visegrádi-hegységből Visegrád (Nagy-Villám), Szentendre (Kada-csúcs). Pomáz (Mesélő-hegy) és Esztergom (Strázsa-hegy) környékéről jelezték a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai, és Szakosztályunkból Vági Balázs és önkénteseink 2011 áprilisában egy új élőhelyet fedeztek fel a Kis-Csikóvár-hegy déli lejtőjén.

Élőhely

Elsősorban a délies kitettségű, száraz, füves domboldalakat, hegyoldalakat kedveli, de középhegységeink lombhullató erdővel borított meleg, sziklás lejtőin is előfordul. A hó által lenyomott fű vagy avar alatt érzi magát biztonságban. Az ilyen helyeken nagyon nehéz jelenlétéről megbizonyosodni. Gyakran találkozhatunk vele sziklagyepekben, ahol a sziklarepedésekbe, üregekbe húzódva telel át, vagy kövek alatt vészeli át a nyári hőséget. Általánosan elterjedt nézet, hogy magasabb domb- és hegyvidékeinken fordul elő. Ezzel szemben egészen sekély löszvölgyekből (pl. Albertirsa, Golyófogó-völgy), sőt kiskunsági homokterületről (Nyárlőrinci-erdő) is ismert – bár ez utóbbi lelőhelye még kérdéses. Valószínűleg jóval több helyen van jelen, mint az eddig feltártak, de kis termete miatt elkerüli az emberek figyelmét.

Leírás és életmód

A pannongyík jobbára a reggeli és késő délutáni órákban aktív. Amikor a talaj, illetve a levegő napközben erősen felmelegszik, visszahúzódik rejtekére, kövek, fatuskók alá vagy tücsöklyukakba, rágcsálójáratokba. Gyakran még szürkületkor is vadászik, zsákmányát apró termetű ízeltlábúak, köztük jelentős számban hangyák teszik ki. A reggeli és délutáni órákban is legtöbbször a fű vagy avar alatt mozog, ahol bizonyos mértékben ilyenkor is árnyékban van. Téli álomra októberben sziklarepedésekbe, földalatti üregekbe húzódik. Hosszú őszökön még novemberben is találkozhatunk vele a felmelegedő déli lejtőkön. Március második felében jön elő a telelésből, majd április közepén párzik. A nőstény 4-6 borsószemnél kisebb méretű, puha héjú, hosszúkás tojást rak, melyet laza földbe, avar alá temet. A kis gyíkok augusztus közepén, szeptember végén bújnak ki a tojásból, s ekkor alig 5 cm hosszúak. Kifejezetten félénk természetű, nehezen megközelíthető állat. Kevéssé ismert faj, párválasztásáról, hőszabályozásáról és egyéb viselkedési elemeiről keveset tudunk. Természetes ellensége a rézsikló, és valószínűleg a többi nagytestű gyík is zsákmányolja. A madarak közül több faj megfogja, így pl. a kövirigó különös előszeretettel vadászik rá, de gébicsek, vércsék is zsákmányolják. Herczeg Gábor és Kovács Tibor közel tíz évvel ezelőtt igen nagy alapossággal vizsgálta Budapesten a sas-hegyi populációt, elsősorban a fali gyíkkal és zöld gyíkkal való együttélése szempontjából. Váratlan módon zöld gyíkokból gyomormosás után sikerült kimutatniuk fiatal pannongyíkot, ami a predációs nyomás egy új elemét tárta fel.

Státusz, védelem

A pannongyík Magyarországon elszigetelt állományban fordul elő és ezen belül is csak foltszerűen van jelen, rengeteg a kis területen élő, szomszédjától teljesen elszigetelt populáció. Élőhelyeinek megőrzése érdekében nagyon fontos lenne pontosan ismerni valamennyi előfordulási helyét. Az erdők között meglévő domboldali, elszórt területen élők kevésbé veszélyeztetettek, mint a síkvidékiek. Ismertté vált élőhelyein arra kell ügyelni, hogy azok lehetőleg érintetlen állapotban maradjanak meg, ha azonban ott extenzív gazdálkodás folyik - pl. kaszálás - akkor annak mértéke és időbeli eloszlása ne változzon az elmúlt évtizedek/évszázadok gyakorlatához képest. A rendszerváltás óta számos száraz gyepen felhagytak a külterjes állattartással, s ennek következtében az egykori legelőkön rohamos terjedésnek indult a galagonya, a kökény és a vadrózsa, melyek becserjésedéssel fenyegetik a pannongyík élőhelyeit. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 250 000 Ft.

Szakosztályunk 2011-ben pannongyík felmérési programot indított, melynek célja a kérdéses élőhely újraellenőrzése, új lelőhelyek feltárása és élőhelykezelési programok előkészítése.