Nagy tavibéka

pelrid
Leírás

A nagy tavibéka a legnagyobb termetű, vízhez kötött hazai békafajunk, testhossza (lábak nélkül) elérheti a 15 cm-t. Általában közép- vagy sötétzöld színű, a gerince mentén gyakorta látható egy hosszanti vékony, világoszöld csík. Hátán egészen sötét olajzöld, szinte fekete foltok is gyakran megjelennek. Hasa piszkosfehér, rendszerint feketés foltokkal tarkított. A combok hátsó fele tigrismintaszerűen sávozott, de eltérően a többi zöldbékánkétól a világos sávok piszkosfehérek, és nem sárgák. A nagy tavibéka combjai hosszabbak, mint a kis tavibékáé, ezért, ha a test hossztengelyére merőlegesen állítjuk be őket, és térdben behajlítjuk a lábakat, bokaizületeik átfedésbe kerülnek – ellentétben a kis tavibékával, amelynél nem érnek össze. A hátsó lábfejen növő sarokgumó azonban rövid és alacsony. Nászidőszakban a hím mellső lábán sötétszürke hüvelykvánkos fejlődik, hanghólyagja szintén sötétszürke. Hangja jellegzetes, az erőteljes „kvark-kvark” szólamokat, mekegésre vagy kacagásra (innen a másik neve: kacagó béka) emlékeztető brekegéssel keveri. Éjszaka és nappal egyaránt szól.



Taxonómia

A fajt Leopold Fitzinger, osztrák zoológus 1843-ban sorolta a Valódibéka-félék közé, és a többi zöldbékával (kecskebéka, kis tavibéka) együtt Pelophylax néven külön választotta a jellemzően szárazföldi életmódot folytató barnabékáktól (erdei béka, gyepi béka és a mocsári béka). Ezt a megkülönböztetést a XIX-XX. században a legtöbb taxonómus azonban elutasította, és a Pelophylax-fajokat a Rana-genuszba sorolta. A 2000-es évektől kezdődően a molekuláris vizsgálatok igazolták Fitzinger álláspontját, így a nagy tavibéka genuszneve újra Pelophylax lett. Ettől függetlenül ma a legtöbb ismeretterjesztő könyvben Rana ridibunda néven említik a fajt, illetve a hivatalos természetvédelem nyilvántartásában is egyelőre így szerepel, továbbá az Interneten is lényegesen több találatot kapunk, ha a Rana ridibunda névre keresünk. A nagy tavibéka monotipikus faj. Néhány korábbi alfaját ma önálló fajként tartják számon: pl. a levantei tavibékát, Pelophylax bedriagae (CAMERANO, 1882), amely az Égei-tenger keleti szigetein illetve a Földközi-tenger Közel-keleti országaiban (Törökországtól Egyiptomig), a Pelophylax perezi (LÓPEZ-SEOANE, 1885) az Ibériai-félszigeten, vagy a Pelophylax saharicus (BOULENGER in HARTERT, 1913) Északnyugat-Afrikában honos. Ezeken kívül számos kisebb vagy nagyobb elterjedésű zöldbéka-fajcsoporthoz tartozó „tavibéka” él még Európában, amelyek egy részét ugyancsak önálló fajként tartják számon.

Hasonló fajok

Mind a kis tavibéka (Pelophylax lessonae), mind a kecskebéka (Pelophylax esculentus) hasonló megjelenésűek. Mivel a hibrid kecskebéka egyik szülő faja a nagy tavibéka, a hasonlóság köztük még nagyobb, mint a kis tavibéka esetén. A nagy tavibéka azonban mindkét fajnál nagyobbra nő. A nagy tavibéka combjai hosszabbak, mint a kis tavibékáé, ezért, ha a test hossztengelyére merőlegesen állítjuk be őket, és térdben behajlítjuk a lábakat, sarkaik nem érnek össze – ellentétben a kis tavibékával, amelynél jól láthatóan átfedésbe kerülnek. A nagy tavibéka combjain a tigrismintázat világos elemei inkább fehérek, míg a kis tavibékánál sárgák vagy narancsszínűek. Egyes kevert állományokban azonban szinte lehetetlen őket alaktani bélyegek alapján elkülöníteni. A nagy tavibékát könnyen megkülönböztethetjük a barnabékáktól (Rana-fajok), mivel azokkal ellentétben szemei közel ülnek egymáshoz, és nem visel barna „bajszot”.

Előfordulás és állományainak helyzete

Hazai elterjedés: A nagy tavibéka széles körben elterjedt békafajunk, és a magasabb dombvidékek, hegységek kivételével lényegében mindenhol jelen van, ahol az élőhelyi feltételek adottak a megtelepedésére. 

Élőhely

Általában nagyobb kiterjedésű, nyílt felszínű víztestekben jelenik meg, ezért szinte bizonyosan találkozhatunk vele halastavaink, horgásztavaink és nagyobb holtágaink partján. Bár a békák többnyire kerülik a gyorsfolyású vizeket, a nagy tavibéka alkalmasint előfordul nagyobb folyóink mentén, még a Duna budapesti szakaszán is felbukkan. Jó sótűrő képességének köszönhetően a növényzetben ritkább szikes tavainkban is főként ez a zöldbékafaj a jellemző. Előfordul, de nem jellemző a mocsaras, lápi élőhelyeken vagy az erősen zavart víztestekben, kisebb pocsolyákban, tocsogókban is. Élőhely-választását valószínűleg nagymértékben befolyásolja az a tény, hogy ebihala erősen oxigénigényes, és érzékenyen reagál a vizek eutrofizációjára.

Leírás és életmód

Igen hamar, már március elején is találkozhatunk vele, azonban nászidőszaka később kezdődik, áprilistól júniusig tart. A hímek kórust alkotva csalogatják a nőstényeket a párzóhelyre. Gyakran hibridizálódik a kis tavibékával (Pelophylax lessonae) (a jelenség részletes ismertetését lásd a kecskebékánál), a hibrid kecskebéka egyik szülőfaja. A nőstények kislabda méretű petecsomókat raknak le, melyekben általában 600-2000, de szélsőséges esetben akár 10 000 pete is található. Az ebihalak nyár végére alakulnak át, de a fiatalok nem vándorolnak el a víz közeléből, kifejezetten vízhez kötött faj. A víz alatt, iszapban telel át. A kifejlett állatok 1-4 éves korukban válnak ivaréretté. Táplálékuk igen változatos, étlapjukon földigiliszták, csigák, ízeltlábúak és alkalmanként más kétéltűek illetve kisebb emlősök is szerepelnek. Ritkán rákapnak a halivadékra is, de ez csak sűrűn telepített halastavakban fordul elő.

Státusz, védelem

A nagy tavibéka Magyarországon jelenleg nem veszélyeztetett faj, széles körben elterjedt, és állományainak csökkenéséről nincs ismeretünk. Vízhez kötődő életmódja miatt azonban érzékenyen érintheti a kitridiomikózis (a kétéltűeket világszerte veszélyeztető gombafertőzés). Korábban kedvelt zsákmánya volt az éttermeket békacombbal ellátó gyűjtőknek. A természetvédelmi szabályozás miatt ez a tevékenység napjainkra már alábbhagyott, legfeljebb saját, étkezési célú gyűjtése fordul még helyenként elő. A faj a Berni Egyezmény III. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden kétéltű és hüllő – védett. Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.