Mocsári teknős
A mocsári teknős páncéljának hossza körülbelül 20 centiméter. Egyes (nem magyarországi) populációkban elérheti a 30 centimétert is. Ellentétben a vízi teknősöknél megfigyelhető trenddel, miszerint a nőstények nagyobbak (például az ékszerteknősök esetében is), a mocsári teknős hímjei egy hajszálnyival nagyobbak, mint a nőstények. A páncél lapított, ovális, hátrafelé enyhén kiszélesedik. A nőstények páncélja valamivel kerekebb és magasabb, mint a hímeké. A hát- és a haspáncél rostos szalagokkal kapcsolódik össze. A haspáncél az úgynevezett csukló előtti és a csukló utáni csontlemezek mentén mozgatható, a hímeknél horpadt, a nőstényeknél lapos. Színe okkersárga, vagy barnás, a pajzshatárok mentén keresztirányú fekete csíkkal. A fekete csíkok néha egészen szélesek és elmosódottak, és dominálhatják az egész haspáncélt. Fiatal korban a hátpáncél gerincvonalán egy él húzódik, amely a felnőtt állatokon már nem figyelhető meg. Mindenféle mendemondákkal ellentétben a teknőspáncél jelentős súlyt nem bír el, csak a ragadozók egy – egyébként nem elhanyagolható – részével szemben nyújt védelmet. Mind a hátpáncél, mind a fej és a végtagok alapszíne sötét, feketésbarna vagy grafitszürke olajzöld beütéssel, amelyet mindenütt, de különösen a nyakon és a fejen kisebb nagyobb citromsárga vagy sötétsárga pettyek tarkítanak. A páncélon a pettyek mintha a pajzsok testközépi részeitől kifelé, sugárirányban futó vonalak mentén rendeződnének. A szemek szivárványhártyája a hímek esetében vörösesbarna, a nőstényeknél sárgásfehér. A frissen kelt teknősök páncélja kerek, 2,5-3 cm hosszú, általában még kevés sárga petty látható rajtuk. Hasuk gyakran fekete. Farkuk feltűnően hosszú.
A mocsári teknősről, mint oly sok nagy elterjedésű európai hüllőről is kiderült, számos elszigetelt fejlődéstörténetű populációra tagozódik. A megfigyelhető alaktani változatosságot tükrözi a sok számon tartott alfaja. A legfrissebb, mitokondriális DNS-re alapozott filogenetikai vizsgálatok legalább 9 különböző fejlődési ágat különböztetnek meg, de ezen belül is nagy genetikai változatosság mutatkozik. A vizsgálatok alapján a szicíliai populációt önálló faji rangra emelték Emys trinacris Fritz et al, 2005 néven. Jelen pillanatban az alábbi alfajokat tartják számon, amelyek részben vagy egészben átfednek a molekuláris módszerek által feltárt fejlődési vonalakkal.
A törzsalak, Emys o. orbicularis Közép-Ázsiától egészen Észak-Spanyolországig a faj teljes elterjedési területének középső és északi felén fordul elő. Az E. o. capolongoi Fritz 1995 Szardínián, az E. o. colchica Fritz, 2008 Kis-Ázsia Keleti részén, az E. o. eiselti Fritz, Baran, Budak, & Amthauer, 1998 Délkelet-Törökországban és Szíriában, az E. o. fritzjuergenobstiFritz 1993 a Pireneusi-félsziget mediterrán partvidékén, az E. o. galloitalica Fritz 1995, Délkelet-Franciaországban és Olaszország nyugati partvidékén, az E. o. hellenica(Valenciennes 1832) a Balkán-félsziget nagy részén valamint Nyugat-Törökországban, az E. o. hispanica Fritz, Keller & Budde, 1996 a Pireneusi félsziget nyugati részén, az E. o. ibericaEichwald, 1831 a Kaukázusi Kura folyó vízgyűjtőjében, az E. o. lanzai Fritz 1995 Korzikán, azE. o. luteofusca Fritz, 1989 Közép-Anatóliában, az E. o. occidentalis Fritz 1993 Marokkóban, Algériában és Tunéziában, az E. o. persica Eichwald 1831 Észak-Iránban található meg.
Európában a mocsári teknősön kívül korábban egy vízi teknőst, a kaszpi víziteknőst (Mauremys caspica) tartottak számon. Azóta kiderült, hogy ez a faj több fajt rejt magában és ebből Európában kettő, a sötét víziteknős (Mauremys rivulata) és a spanyol víziteknős (Mauremys leprosa) fordul elő. Ezeket ma már a mocsáriteknős-féléktől különálló családba (Geoemydidae) sorolják. A mocsári teknőssel szemben mindegyikük páncélja (főleg a fiatalabb egyedeknél) keskenyebb, elnyújtottabb. A páncéljuk színe inkább barnás és egyszínű, míg a mocsári teknősé majdnem fekete és többnyire élénksárga pettyek díszítik. Nyakukon és lábukon sem sárga pettyek láthatók, mint a mocsári teknősön, hanem hosszanti sárga, vagy krémszínű csíkok. Szájuk szarukávája gyakran világos, a sötét víziteknősnél majdnem fehér, míg a mocsári teknősé sötét színű, mint a fej többi része.
Az Észak-Amerikából behurcolt, egyre gyakoribb vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) méretben és formában messziről hasonlít a mocsári teknőshöz, de vörös halántékfoltja („füle”) összetéveszthetetlenné teszi más fajokkal. A mocsári teknősnél robusztusabb, a kifejlett példányok akár 5-10 centiméterrel hosszabbak is lehetnek. Nyakán és lábain sárga vagy krémszínű hosszanti csíkokat visel. A sárgafülű ékszerteknős (Trachemys scripta scripta) hasonlít a vörösfülűhöz, de halántékfoltja kisebb és sárga. Más észak-amerikai mocsáriteknős-félék elvadult példányai is előfordulhatnak a hazai vizekben, pl. a hieroglifás ékszerteknős (Pseudemys concinna), vagy a tarajosteknősök (Graptemysspp.), például a közismert királyteknős vagy Mississippi-tarajosteknős (Graptemys kohni). Valamennyiük fejének és végtagjainak mintázata inkább csíkos, mint pettyes.
Magyarországi vizekből az elmúlt években többször került elő aligátorteknős (Chelydra serpentina) is, de a mocsári teknősünk nem téveszthető össze ezzel a nagyra növő (40-50 cm páncélhossz), nagyjából egyszínű barna, csőrős szájkávájú, fiatalon rücskös páncélú, hosszú farkú és meglehetősen gorombán védekező robusztus teknőssel.
Hazai elterjedés: A mocsári teknős országszerte megtalálható, tavak és folyók mentén, mocsaras területeken. Elsősorban a lassú folyású és álló vizeket kedveli, így inkább azok közelében számíthatunk rá. Éppen ezért inkább az alföldi és dombvidéki tájainkon jellemző, de helyenként középhegységi tavainkban is előfordul.
A mocsári teknős alapvetően vízhez kötött faj. Elsősorban állóvizek és lassú folyású folyók mentén fordul elő. Szereti a vízi növényzettel benőtt tavakat, holtágakat, ahol a part felől észrevehetetlenül napozhat. Különösen kedveli az olyan helyeket, ahol mély vízzel körülvett napozóhelyek (szigetek, vízből kiemelkedő faágak stb.) találhatók, és amelyekről veszély esetén könnyen a felszín alá bukhat. Kedveli a dús növényzettel körülvett tórendszereket, mocsaras helyeket, ahol kedvére közlekedhet a víztestek között. A vizes élőhelyen kívül azonban nagy szüksége van háborítatlan szárazföldi élőhelyekre is, különösen olyanokra, ahol tojásait lerakhatja: növényzettel csak mérsékelten borított, laza talajú helyekre. Egyes vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a víztestek közötti kóborlásai során fontos számára, hogy a „gyalogútjai” árnyékoltak legyenek, hogy ezáltal elkerülje a túlhevülést, és a ragadozók se vegyék észre.
A mocsári teknősök idejük nagy részét vízben töltik. Olyan helyeken azonban, ahol több különféle víztest egymás közelében található, gyakran közlekednek a víztestek között. Somogyban például gyakran lehet megfigyelni, amint a kiszáradó kis tavakból átgyalogolnak a nagyobb vagy mélyebb, még vizet tartalmazó mélyedésekbe. Ha a környezetükben minden víztest kiszárad, akár nyári nyugalmi periódust is beiktathatnak, és ilyenkor például a földbe áshatják magukat. Nappal, ha épp a vízben vannak, a partközelben tartózkodnak, napos, nyugodt napszakokban, főként a délelőtti órákban, szívesen másznak ki napozni a partszegélyre vagy vízbe dőlt farönkökre és nádkévékre. Előnyben részesítik a mély vízből kiemelkedő szárazulatokat. Ilyenkor a legkisebb zavarásra is a vízbe vetik magukat. Potenciális háborgatóikat messziről észreveszik.
Télre a mocsári teknős az iszapba fúrja magát, de egyes esetekben a vízen kívül ássa be magát a földbe. Ha az időjárás megengedi korán, már március elején előbújik. Párzása azonban csak áprilisban kezdődik, a nőstények 6-10 tojásukat május végén, júniusban kezdik lerakni. Ismereteink szerint akár még júliusban is rakhatnak tojásokat. A nőstények a fészkeket a víztől messzebb (néha több száz méterre vagy akár néhány kilométerre is) laza talajú, vízelöntéstől védett, magasabban fekvő helyekre rakják. A kis teknősök augusztusban vagy szeptemberben kelnek ki, de előfordul, hogy a kései fiókák, a tojásban vészelik át a telet.
A mocsári teknőst alapvetően ragadozónak tekintik. Mindenféle állati eredetű táplálékot elfogyaszt, amit meg tud fogni, vagy el tud érni, köztük dögöket is. Többnyire vízi gerincteleneket, halakat, kétéltűlárvákat, gőtéket és békákat fogyaszt. Ez utóbbiak közül valószínűleg csak a beteg, menekülni csak nehézkesen tudó egyedeket fogja meg. Elfogyaszt vízbe pottyant rovarokat, és eszik a vízben található tetemekből is. Egyes kutatások azonban arra utalnak, hogy más rokon vízi teknősökéhez hasonlóan, a növényi tápláléknak is nagy szerepe van az étrendjükben. Különösen a felnőtt egyedek, és legfőképpen a szaporodási időszakon kívül fogyasztanak nagy mennyiségű növényi anyagot.
A mocsári teknősnek, főként fiatal korában számos ragadozója van. Az apró teknősöket gázlómadarak eszik meg, a felnőtteket a réti sas és ragadozó emlősök (pl. a vidra) is megölik. Egyszer megfigyeltek egy esetet, amikor egy vidra több száz telelő teknőst felhozott az iszapból, és egyenként kirakta őket a hóra. A teknősök természetesen megfagytak. A teknősfészkeket számos állat fosztogatja (sün, róka, borz, kutya stb.). Nyáron a tojásrakó helyeken gyakran figyelhetők meg félig vagy teljesen kifosztott teknősfészkek.
A mocsári teknős valamikor rendkívül gyakori volt a vizek járta Alföldünkön vagy a természetes partvonalú nagy tavainkon és az azokat övező mocsarakban, mára azonban nagyon megfogyatkozott ezeken a helyeken. A Balatonon szinte nem lehet vele találkozni. Elszigetelt tavakban, holtágakban vagy az alföldi csatornarendszerekben azonban még megtalálható, de a csatornák utóbbi néhány évben végrehajtott és mai is zajló „vízügyi karbantartása”, növényzetük kiirtása, a partszegélyek kikotrása tovább rontja majd a faj helyzetét. Sokan úgy gondolják, hogy a vizes élőhelyek védelmével a mocsári teknős védelme is megoldott. Ellentétben azonban a kétéltűekkel, melyek petéiket a vízbe rakják, a mocsári teknős a víztől távol, a szárazföldön helyezi el tojásait. Az alkalmas tojásrakó helyek azonban már nem tartoznak a védett vizes élőhelyekhez, gyakran szántóföldi művelés alatt állnak vagy egyéb emberi létesítmény foglalja el őket. A legújabb ismeretek arra utalnak, hogy a mocsári teknősnek a tojásrakáson túl is szüksége volna szárazföldi élőhelyekre. Az élőhelyvesztés mellett az utóbbi évtizedekben komoly veszélyeztetőként léptek fel a különböző, Magyarországon is megjelent idegenhonos teknősfajok. Ezek közül is a hasonló életmódú ékszerteknősök jelentik a legnagyobb fenyegetést. Eddig a vörösfülű ékszerteknős az, amely nagy számban lelhető fel a hazai természetes vizekben is. A vizsgálatok szerint agresszív viselkedésével elsősorban a napozóhelyekről szorítja ki a mocsári teknőst. Feltételezhetően olyan parazitákat is hordoz, amelyekkel szemben a mocsári teknős nem ellenálló. Potenciálisan még a hűvös mérsékelt övben honos, és ezért nálunk nagyobb eséllyel túlélő díszes ékszerteknős (Chrysemys picta) jelenet nagy veszélyt, de szerencsére ez a faj korábban jóval kisebb számban került kereskedelmi forgalomba, mint a vörösfülű ékszerteknős. A mocsári teknős védelme tehát sokkal komplexebb megközelítést igényel, mint azt korábban gondoltuk. Magyarországon – mint minden kétéltű és hüllő – védett. Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.
Avry, C. & Servan, J. (1998): Imminent competition between Trachemys scripta and Emys orbicularis in France. Mertensiella, 10: 33-40.
Balázs, E. & Györffy, Gy. (2006): Investigation of the european pond turtle (Emys orbicularisLinnaeus, 1758) population living in a Backwater near the river tisza, southern Hungary. Tiscia 35: 55-64.
Cadi, A. & Joly, P. (2003): Competition for basking places between the endangered European pond turtle (Emys orbicularis galloitalica) and the introduced redeared slider (Trachemys scripta elegans). Canadian Journal of Zoology, 81: 1392-1398.
Cadi, A. & Joly, P. (2004): Impact of the introduction of the red-eared slider (Trachemys scripta elegans) on survival rates of the European pond turtle (Emys orbicularis). Biodiversity and Conservation, 13: 2511-2518.
Ficetola, G.F., Padoa-Schioppa, E., Monti, A., Massa, R., De Bernardi, F. & Bottoni, L. (2004): The importance of aquatic and terrestrial habitat for the European pond turtle (Emys orbicularis): implications for conservation planning and management. Canadian Journal of Zoololgy, 82: 1704-1712.
Farkas, B. (2000): The European pond turtle Emys orbicularis (L) in Hungary. Stapfia, 69: 127-132.
Farkas, B. Fritz, U., Jendretzke, N. & Schneeweiss, N. (1998): Morphological differences between pond turtles (Emys orbicularis) from the Hungarian Lowlands, eastern Poland and northeastern Germany. In: Fritz, U., Joger, U. Podloucky, R. & Servan, J. (eds.): Proceedings of the EMYS Symposium Dresden 96. Mertensiella, 10: 89-94.
Ficetola, G. F. & De Bernardi, F. (2006): Is the European “pond” turtle Emys orbicularisstrictly aquatic and carnivorous? Amphibia-Reptilia, 27: 445-447.
Fritz, U. (1998): Introduction to the zoogeography and subspecific differentiation in Emys orbicularis (Linnaeus, 1758). . In: Fritz, U., Joger, U. Podloucky, R. & Servan, J. (eds.): Proceedings of the EMYS Symposium Dresden 96. Mertensiella, 10: 1-27.
Fritz, U., Fattizzo, T., Guicking, D., Tripepi, S., Pennisi, M. G., Lenk, P., Joger, U. & Wink, M. (2005): A new cryptic species of pond turtle from southern Italy, the hottest spot in the range of the genus Emys (Reptilia, Testudines, Emydidae). Zoologica Scripta, 34: 351-371.
Fritz, U., Cadi, A., Cheylan, M. Coïc, C., Détaint, M., Olivier, A., Rosecchi, E., Guicking, D., Lenk, P., Joger, U. & Wink, M. (2005): Distribution of mtDNA haplotypes (cyt b) of Emys orbicularis in France and implications for postglacial recolonization. Amphibia-Reptilia, 26: 231-238.
Jablonski, A., Jablonska, S. (1998): Egg-layng in the European pond turtle, Emys orbicularis(L.), in Leczynsko-Wlodawskie Lake District (East Poland). Mertensiella, 10: 141-146.
Kleewein, A, & Wöss, G. (2013): Status of the European pond turtle, Emys orbicularis(Reptilia: Testudines: Emydidae) in Vorarlberg, Austria. Acta Herpetologica, 8(1): 65-67.
Lenk, P. Fritz, U. Joger, U. & Wink, M. (1999): Mitochondrial phylogeny of the european pond turtle Emys orbicularis (Linnaeus, 1858). Moleculary Ecology, 8: 1911-1922.
Naulleau, G. (1992): Study of terrestrial activity and aestivation in Emys orbicularis (Reptilia: Chelonia) using telemetry. In: Proceedings of the Sixth Ordinary General Meeting of the Societas Europaea Herpetologica, Budapest, 1991, pp. 343-346. Korsós, Z. & Kiss, I. Eds, Hungarian Natural History Museum, Budapest.
Ottonello, D., Salvidio, S. & Rosecchi, E. (2005): Feeding habits of the European pond terrapin Emys orbicularis in Camargue (Rhone delta, Southern France). Amphibia-Reptilia, 26: 562-565.
Sommer, R. S., Indqvist, C. L., Persson, A., Bringsøe, H., Rhodin, A. G. J., Schneeweiss, N., Široký, P., Bachmann, L. & Fritz, U. (2009): Blackwell Publishing Ltd Unexpected early extinction of the European pond turtle (Emys orbicularis) in Sweden and climatic impact on its Holocene range. Molecular Ecology, 18: 1252-1262.
