Kaszpi haragossikló
A kaszpi haragossikló a legnagyobb testű kígyónk. Hossza elérheti a 2 métert. Teste karcsú és erőteljes. Alapszíne általában dióbarna, a nyakon és a testoldalon ezüstös árnyalattal. A pikkelyek közepén szalmasárga csík húzódik, a széleik és a köztük lévő bőr sötét. A pikkelyeken lévő mintázat összeolvadása következtében a test, különösen a hátsó részén, csíkosnak tűnik. Feje mogyoróbarna, sötétbarna rajzolattal. A felső ajkak krémszínűek, de az ajakpikkelyek oldalsó szegélye sötét. A has sárga vagy vajszínű. A torok fehér, bár a has sárga alapszíne foltokban itt is megjelenik. Oldalt a nyak foltokban vöröses- vagy sárgásbarna. A szemei meglehetősen nagyok, ami különösen a fiatalabb (< 100 cm) példányoknál feltűnő. Színük szürkés- vagy vörösesbarna, a pupilla kerek. A test középtáján általában 19 hátpikkelysor található. A fiatal példányok színezete eltér a felnőttekétől. Testük alapszíne ezüstössárga, négy sorban (2 a háton, 2 a testoldalon) elhelyezkedő apró sötétbarna foltokkal. Esetenként a foltok nagyon halványan még az 1 méter feletti példányokon is megfigyelhetők. Fejük felül szürkésbarna sötét rajzolattal. Felső és alsó ajakpikkelyeik fehérek, a felsők oldalsó szegélyei barnák, emiatt a felső ajkak függőlegesen csíkozottnak tűnnek. Hasuk szürkéssárga, torkuk fehér.
A korábban Coluber jugularis caspius néven ismert „haragos sikló” rendszertani besorolása a közelmúltban több változáson is átesett. Először a caspius alfajt emelték önálló faji rangra – teljesen megalapozottan, hiszen a nagy morfológiai különbségeken túl Délnyugat-Törökországban a korábbi törzsalakkal (C. j. jugularis) együttes előfordulása is ismert, ami azonos fajba tartozásukat automatikusan megkérdőjelezi. Majd – főként molekuláris adatok alapján – bebizonyosodott, hogy maga a Coluber nemzetség sem képez egyenes leszármazási vonalat a törzsfán. A haragossiklót először – a C. viridiflavus-szal és agemonensis-szel együtt – a Hierophis, majd a rendszertani viszonyok további tisztázása után a Dolichophis nemzetségbe helyezték, ahová a D. caspius mellett további három fajt sorolnak: a D. cypriensis-t, a D. jugularis-t és a D. schmidti-t. Ma már tehát önálló fajként és nem a C. jugularis alfajaként tartjuk számon. Bár a D. caspius-on belül csak egy alfajt különítenek el – a rodoszi D. c. eiselti-t (Zinner, 1972) – , egyes vizsgálatok további leszármazási vonalak létére is fényt derítettek. Bármily meglepő, feltételezhetően a többszöri, különböző felmelegedésekhez köthető, ismételt Kárpát-medencei kolonizációjuk miatt a hazai állományok sem egyöntetűek, és úgy tűnik három különböző leszármazási vonalhoz tartoznak. Ezek azonban az eddigi kutatások alapján csak populációs jelentőségűek, taxonómiai (például más alfajhoz való tartozást indokló) értékük nincsen.
A „haragos sikló” magyar nevének helyesírása szakmai körökben még vita tárgyát képezi. A valamikori Coluber nemzetség magyar neve haragossiklóként (egybe írva) vonult be a szakmai nyelvbe. Az egyes fajok pedig faji jelzőt kaptak, mint karcsú haragossikló (Platyceps/Coluber/ najadum), balkáni haragossikló (Hierophis /Coluber/ gemonensis), patkós haragossikló (Hemorrhois /Coluber/ hippocrepis) stb. Latin neve alapján a Dolichophis caspiusa „kaszpi” fajnevet viselhetné, amely név egyébként a német és angol nyelvterületen is használatos. Dely Olivér György, a Magyar Természettudományi Múzeum herpetológiai gyűjteményének egykori kurátora írásaiban következetesen a „csíkos vagy ugró sikló” nevet használta. Amellett, hogy ez a vagylagosság az elnevezésben nem szerencsés (bár, mindkét név találóan illik a faj megjelenéséhez, illetve természetéhez), nagyobb baj, hogy ezek a kiemelt tulajdonságok legfeljebb csak a hazai herpetofaunában különböztetik meg ezt az állatot. Megfelelőbb tehát olyan magyar nevet használni, amely valamilyen mértékben tükrözi az adott faj rokonsági kapcsolatait. Bár, ez a jelenleg is még átalakulóban lévő „Coluber-szisztematika” esetében meglehetősen nehéz, mi itt mégis a „kaszpi haragossikló” magyar nevet javasoljuk a Dolichophis caspius, hazánkban is előforduló fajra.
A kifejlett kaszpi haragossiklót Magyarországon nehéz más kígyófajjal összetéveszteni. Élőhelye, mérete és színezete alapján többnyire könnyen azonosítható. Hazánkban csak a jóval lassúbb mozgású erdei sikló (Zamenis longissimus) közelíti meg méretben. A két faj színezete azonban jelentősen eltér egymástól. Az erdei sikló egyöntetű barna, barnássárga, olívzöld árnyalattal, sokkal sötétebb, mint a haragossikló. Testének közepén macskakörömszerű, ezüstös mintázat figyelhető meg, ami a haragossiklónál nem fordul elő, és pikkelyein nem húzódik végig szalmasárga csík, mint a haragossikló pikkelyein. Az erdei sikló felső ajkai és a torka viszonylag élénksárgák és – leszámítva egy szem alatti függőleges szürke csíkot – minta nélküliek, szeme mögött halvány szürkésbarna sáv húzódik. A haragossikló felső ajkai inkább krém vagy vajszínűek, a pikkelyek oldalsó szegélye sötét. A fiatal erdei siklón jól megfigyelhető a hátulról sötét folttal határolt sárga halántékfolt, ami az egyöntetűen ezüstös alapszínű, sötéten pettyezett fiatal haragossiklókon hiányzik. Erdősülő dolomit- és mészkő-sziklagyepeken (pl. a Budai-hegyekben) a két faj egy élőhelyen is előfordulhat. Megfigyeltek már vízisiklót is egy helyen napozni haragossiklóval. A vízisikló azonban egyértelműen felismerhető feketén határolt sárga halántékfoltjáról és a zongorabillentyűzet-szerűen mintázott fekete-fehér hasáról. Általában testének alapszíne is sötétebb, mint a haragossiklóé.
Hazai elterjedés: A kaszpi haragossikló hazánkban elszigetelt populációkban, mészkő- és dolomit-, valamint lösz-pusztagyepeken fordul elő. Legjelentősebb állománya a Villányi-hegységhez tartozó, de attól jól elkülönült, a Dráva-síkból szigetszerűen kiemelkedő Szársomlyó mészkősziklagyepén található. A budai-hegységi állományai úgy tűnik már csak a Budaörsi kopárokon és a Sas-hegyen maradtak fenn. A Dunamenti (Dunaföldvár, Dunaszekcső, Dunaújváros, Paks községek által jelölt) maradvány-löszfalakon fennmaradt populációkról csak az elmúlt években szereztünk tudomást. Egyes, a szakirodalom által is kétségesnek említett előfordulásai (Zselic, Bükk) nem nyertek igazolást.
Magyarországon a haragossikló mészkő- és dolomit-sziklagyepeken, illetve néhány Duna menti löszpusztagyep-maradványon fordul elő. Többnyire a cserjékkel tarkított, meredek, sziklakibúvásokkal jellemezhető, keleti vagy déli kitettségű hegy- és domboldalakat, illetve a meredek löszfalak környékét kedveli. A felnőtt egyedeknek, úgy tűnik, szüksége van nagy méretű, biztonságos búvó- és telelőhelyekre, elsősorban sziklahasadékokra, vagy a löszben kialakult járatokra, vízmosta üregekre. Egyes elbeszélések szerint régen élőhelyeinek környékén gyakran lehetett borospincékben, hétvégi házakban telelő példányaival is találkozni. A Mediterráneumban változatos élőhelyeken fordul elő, de fontos számára a nyílt sztyeppi jellegű növényzet nagy aránya. Kedveli a kőomlásokat, a romos vagy öreg kőkerítéseket, házak környékét. Általában síkvidéki–középhegységi faj, de az Örmény-magasföldön 1500 méterig is felhatol.
A kaszpi haragossikló nappali életmódot folytat, egész nap aktív lehet. A reggeli órákban búvóhelye közelében napozik, majd miután felmelegedett, aktív vadászatra indul. Gyakran kúszik fel bokrokra, kisebb fákra. Látása jó, táplálékállatait és támadóit már messziről észreveszi. A felnőtt egyedek gerinceseket, elsősorban gyíkokat (fontos tápláléka a zöld gyík), rágcsálókat és énekesmadarakat zsákmányolnak. Mivel meglehetősen vehemens ragadozók, előfordul, hogy más kígyókat és időnként, saját fajtársaikat is felfalják. A fiatalok többnyire kisebb gyíkokat (zöld gyík, fali gyík, pannongyík), újszülött kisemlősöket, madárfiókákat, illetve alkalmanként sáskákat és egyéb gerincteleneket ejtenek zsákmányul. Mint általában a haragossikló-fajok, prédájukat többnyire élve nyelik le, csak a nagyobb ellenállást kifejtő áldozataikat fojtják meg testük egy-egy gyűrűjével, vagy egyszerűen valamilyen tereptárgynak préselik. A nőstény évente egyszer 5-12, pergamenszerű héjjal borított tojást rak, többnyire valamilyen párás és egyenletes hőmérsékletű helyre, például sziklahasadékokba, rágcsálójáratokba, nagyobb kövek vagy farönkök alá. A kis siklók augusztus második felében vagy szeptemberben kelnek ki. A haragossiklók a telet hibernált állapotban töltik. Téli pihenőjüket a kifejlett egyedek már szeptemberben elkezdhetik, és időjárástól függően március végén, április elején fejezik be. Ragadozójuknak tekinthető minden olyan emlős és madár, amely hajlamos kígyót zsákmányolni. A meglepett haragossiklók hatalmas lendülettel menekülőre fogják, képesek meredek sziklafalakról is a mélybe vetni magukat. Ha sarokba szorítják őket, azonnal támadnak, és gorombán harapnak. A nagyobb testű példányok kellemetlen sebeket is ejthetnek. A kézbe vett haragossikló vehemensen beleharap támadója bármely testrészébe, amit elér, majd nem engedi el azt, hanem rágó mozdulatokkal igyekszik minél jobban feltépni a bőrét. Nevüket soha nem hazudtolják meg, harapásuk azonban nem veszélyes.
A kaszpi haragossikló hazánk egyik legveszélyeztetettebb hüllőfaja. Élőhelyei az elmúlt évtizedekben szinte teljesen felszámolódtak. Több budapesti és Budapest környéki élőhelye (Gellért-hegy, óbudai téglagyár) teljesen alkalmatlanná vált, de a budaörsi kopárokon is már csak apró foltokban található meg. Legerősebb állománya a Villány melletti Szársomlyón él, bár élőhelye a terjeszkedő cserjék miatt ott is szűkül. Ha a biológiai sokféleség megőrzésének fontosságát komolyan vesszük, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egyes elszigetelt állományok, ha csak kicsit is, de törzsfejlődésüket tekintve eltérnek egymástól, vagyis mindegyikük megőrzéséért hasonló erőfeszítéseket kell tennünk. A haragossikló megmaradt, feldarabolódott élőhelyeire számos teher nehezedik. Többségük a beerdősülés és felaprózódás valamely fázisában van, a hazai cserjefajok (galagonya, vadrózsa stb.) fokozatosan maguk alá temetik a nyílt sziklagyepeket. A löszön megmaradt élőhelyeit pedig felemészti a mezőgazdaság vagy az ingatlanfejlesztés. További súlyos csapást jelent az idegenhonos özönnövényfajok (bálványfa, fekete fenyő, orgona stb.) terjedése a sziklagyepeken, valamint az élőhelyekre nehezedő egyre nagyobb agglomeráció környéki szabadidős tevékenység (kirándulás, kerékpározás, kutyasétáltatás, terepmotorozás stb.). A haragossikló Buda környéki élőhelyeinek felmérésére és kezelésére a KHVSZ 2011 tavaszán programot indított.
A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon fokozottan védett. Természetvédelmi értéke: 500 000 Ft.
Bellaagh, M. & Bakó, B. 2004. A haragos sikló (Coluber caspius) védelmi terve Magyarországon. Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Természetvédelmi Hivatal, Budapest, 29 pp.
Bellaagh, M., Korsós, Z. & Szelényi, G. 2006. A fokozottan védett haragos sikló (Hierophis caspius) új, Duna menti lelőhelyei Magyarországon. Állattani Közlemények, 91: 139-144.
Bellaagh, M. & Korsós, Z. 2007. Exploration of the endangering factors of the newly discovered Caspian Whipsnake populations in Hungary. In: Fauna Pannonica Symposium on Conservation and Genesis of the Fauna of the Carpathian Basin. HNHM, Book of Abstracts, p. 13.
Bellaagh, M., Báldi, A. & Korsós, Z. 2007. Élőhely-preferencia vizsgálatok a magyarországi haragossikló-állományokon. Természetvédelmi Közlemények, 13: 431-438.
Bellaagh, M., Korsós, Z. & Szelényi, G. 2007. A fokozottan védett haragos sikló (Hierophis caspius) új, Duna menti lelőhelyei Magyarországon. Állattani Közlemények, 91: 139-144.
Bellaagh, M., Korsós, Z. & Szelényi, G. 2008. New occurrences of the Caspian Whipsnake Dolichophis caspius (Reptilia: Serpentes: Colubridae) along the River Danube in Hungary Acta Zoologica Bulgarica, 60: 213-217.
Bellaagh, M., Lazányi, E. & Korsós Z. 2010. Calculation of fluctuating asymmetry of the biggest caspian whipsnake population in Hungary compared to a common snake species. Biologia, 65: 1-5.
Dely, O. Gy. 1997. A csíkos vagy ugró sikló (Coluber caspius Gmelin, 1789) magyarországi előfordulásáról. Állattani Közlemények, 82: 39-46
Herczeg, G., Krecsák, L. & Marsi, Z. 2002. Új bizonyító adat a haragos sikló előfordulásáról Budapest belterületén a Sas-hegyről. Folia historico-naturalia Musei Matrensis, 26: 341-344.
Korsós, Z., Mara, Gy. & Traser, Gy. 2002. A haragos sikló (Coluber caspius Gmelin, 1789) újabb előfordulása Magyarországon. Folia historico-naturalia Musei Matrensis, 26: 335-339.
Nagy, Z. T., Lawson, R., Joger, U. & Wink, M. 2004. Molecular systematics of racers, whipsnakes and relatives (Reptilia: Colubridae) using mitochondrial and nuclear markers. Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research, 42: 223-233.
Nagy, Z. T., Bellaagh, M., Wink, M., Paunović A. & Korsós, Z. 2010. Phylogeography of the Caspian whipsnake in Europe with emphasis on the westernmost populations. Amphibia-Reptilia, 31: 455-461.
Schätti, B. 1986. Morphological evidence for a partition of the genus Coluber (Reptilia: Serpentes). In: Roček, Z. (ed.), Studies in Herpetology. Charles University, Prague, pp. 235-238.
Schätti, B. 1987. The phylogenetic significance of morphological characters in the Holarctic racers of the genus Coluber. Amphibia-Reptilia, 8: 401-418.
Schätti, B. & Wilson, L. D. 1986. Coluber Linnaeus – Holarctic Racers (Reptilia: Squamata: Serpentes: Colubridae). Catalogue of American Amphibians and Reptiles, SSAR, Vol. 399, pp. 1-4.
Tóth, T. 2002. Data on the North Hungarian records of the Large Whip Snake Coluber caspius Gmelin, 1789. Herpetozoa, 14: 163-167.
Zinner, H. 1972. Systematics and Evolution of the Species Group Coluber jugularisLinnaeus, 1758 – Coluber caspius Gmelin, 1789 (Reptilia, Serpentes). PhD. Thesis, the Hebrew University of Jerusalem, Jerusalem, Israel (electronic version).
