Barna varangy
A barna varangy viszonylag nagy, erőteljes testfelépítésű békafaj. Ivari kétalakúság jellemzi, amely a testméretekben is kifejeződik: hazánkban a nőstények testhosszúsága 8-11 cm, míg a hímeké 5-8 cm közötti. Bőrük általában gömbded dudorokkal fedett, ezek olykor lehetnek csúcsosak is. A fej hossza meghaladja a szélességét. Az orrcsúcs lekerekített. A szemek közötti rész vízszintes vagy konkáv felszínű. A pupilla vízszintes tojásdad formájú, a szivárványhártya réz-arany színű. A dobhártya alig látható, átmérője mintegy fele a szemének. A fültőmirigyek jól fejlettek. A hímnek nincs rezonátorszerepet betöltő hanghólyagja. A mellső végtag ujjai rövidek, melyek közül a 3. a leghosszabb, ezt követi az 1., majd az egyforma 2. és 4. A 2. és a 3. ujj alsó oldalán jól felismerhetők a páros ízületi gumók. A hátulsó végtag ujjai hosszúak, lapítottak, az elülső végtag ujjaival ellentétben úszóhártyásak. Hátoldaluk alapszíne szürkés, barnás vagy olívbarna, ritkábban homoksárga vagy vörös, amelyen sötétebb foltok lehetnek. A foltok hiányozhatnak, vagy egybefüggő sávokká olvadhatnak össze. Nászidőben a hátoldal többnyire egyszínű barna. A hasoldal fehéresszürke, gyakran sötéten márványozott. A hímek mellső végtagjának 1. ujján (nászidőben az 1., a 2. és a 3. ujjon egyaránt) a fokozott elszarusodás eredményeként kialakult fekete hüvelykvánkos látható, amely a párosodás alatt a nőstényhez való jobb kapcsolódást (amplexus) segíti elő. Ebihala fekete színű, melynek légzőnyílása a test bal oldalán, végbélnyílása a test középvonalában van. A farok tompán lekerekített. Teljes hosszúsága 30-35 mm-ig terjed. A szemek közötti távolság kétszer nagyobb, mint az orrlyukak közötti távolság. Fogképlete: 2/3.
Annak ellenére, hogy a barna varangy elterjedési területe rendkívül nagy, alig néhány alfaj előfordulását mutatták ki. A legszélesebben elterjedt a Bufo b. bufo POCHE, 1912 (hazánkban is ez fordul elő), az Ibériai-félszigeten él az igen nagy fültőmirigyű B. b. gredosicola MIILLER & HELLMICH, 1935, míg Európa déli részén, a mediterrán partvidéki régióban a nagy testű, tüskés bőrfelszínű B. b. spinosus MERTENS, 1925. A jól elkülöníthető alfajok arra utalnak, hogy egy fajcsoportról lehet szó, amelynek taxonómiája valószínűleg még nem teljesen tisztázott. A Kaukázus térségében előforduló, korábban hagyományos taxonómiai módszerekkel elkülönített B. b. verrucosissimus (PALLAS, 1814) alfajt például a genetikai vizsgálatok alapján ma önálló fajként kezelik. Egyes újonnan felfedezett, izolált populációk taxonómiai státusza sem teljesen tisztázott, és további vizsgálatokat igényel.
Európában mindössze 3 varangyfaj őshonos, így a barna varangyra legfeljebb a zöld varangy (Bufo viridis), illetve a hazánkban nem előforduló nádi varangy (Bufo calamita) hasonlít. A zöld varangy a test jellegzetes zöld foltozottsága révén jól megkülönböztethető a barna varangytól. A barna varangy fültőmirigyei bab alakúak, középen befelé fordulnak, míg a nádi varangyé egyenes vonalúak, de ferde állásúak (az elülső végek között van nagyobb távolság). A nádi varangy hátoldalának középvonalában általában vékony sárga csík húzódik, ami nem figyelhető meg a barna varangynál. A nádi varangy szivárványhártyája sárgás, zöldes, míg a barna varangyé réz-arany színű.
Hazai elterjedés: A barna varangy Magyarország területén szinte mindenütt előfordulhat, ahol a szaporodásra alkalmas víztér előfordul. Nem csupán a síkvidéki, hanem a domb- és hegyvidéki területeken is megtalálja életfeltételeit, de általában kerüli a tartósan víz alá kerülő, vagy az igen száraz élőhelyeket. Az Alföld némely részein – például a Maros-Körös közének egyes területein – hiányzik. Nem világos azonban, hogy ezeken a helyeken kipusztult, vagy állatföldrajzi okokból korábban sem fordult elő.
A barna varangy széles elterjedési területén belül, a klimatikus és más környezeti feltételekhez való jó alkalmazkodóképessége révén igen változatos élőhelyeken fordul elő. Elsősorban erdőtársulásokhoz kötődik, fenyő, lombhullató és kevert erdőállományokban egyaránt megtalálható, de ligeterdőkben, vagy akár bokros, sőt füves területeken is felbukkanhat. A nagy kiterjedésű, nyílt, famentes száraz vagy tartósan víz alatt álló (láp) területeket általában kerüli. Előfordul az emberi településeken, kertekben, parkokban, mezőgazdasági területeken, de még a nagyvárosokban is megtalálja helyét, bár egyes vélemények szerint csak kevéssé szünantróp faj.
A barna varangy a földrajzi szélességtől és a tengerszint feletti magasságtól függően eltérő hosszúságú hibernációs és aktivitási időszakot mutat. Hazánkban általában november elejétől február végéig tart a hibernációs időszaka, de a mikroklimatikus viszonyok jelentősen befolyásolhatják alakulását. Elsősorban szárazföldi, fagymentes helyeken egyesével vagy csoportosan telel át. Vannak adatok vízben történt telelésről is. Szaporodása elsősorban tavak, holtágak vagy akár nagyobb pocsolyák vízében, ritkábban lassú folyású csatornákban (esetleg folyókban, patakokban) zajlik. Szaporodóhely-hűség jellemzi. Az ivarérett példányok igyekeznek ugyanahhoz a víztérhez visszatérni, ahol átalakultak. Ilyenkor képesek igen nagy távolságok megtételére is. A szaporodási időszak általában március közepétől április elejéig tart. Többnyire a hímek érkeznek korábban, és sokkal több időt töltenek a vízben, mint a nőstények. A hímek az amplexusban a nőstényeket a hónaljtájékon karolják át. A szaporodás lázában a hímek gyakran más békafajok egyedeire vagy saját fajú hímekre is rákapaszkodnak. Néha egy-egy nőstényre igen sok hím kapaszkodik rá, „labdát” létrehozva, amelynek során a szabadulni képtelen nőstény el is pusztulhat. A nőstény a fekete színű petéket kétsoros, több méter hosszúságú dupla zsinórban rakja le vízi vagy vízben álló növények köré tekerve. A petezsinórban akár 7000-10000 pete is lehet. Az embrionális fejlődés általában 2-3 hétig tart, majd az ebihalak 1,5-2,5 hónapig fejlődnek. A fekete ebihalak gyakran igen nagy egyedszámú „felhőkbe” tömörülve mozognak. Az átalakulás egy adott víztérben általában 1-2 nap alatt, szinte egyszerre megy végbe. A frissen átalakult, 7-12 mm-es kis varangyok eleinte inkább nappal aktívak, és a víz közelében maradnak, de azután egyre távolabb keresnek menedéket és táplálékot. Ivarérettségüket a hímek általában három-, a nőstények négyéves korukban érik el. A hímek minden évben, a nőstények gyakran csak minden második évben szaporodnak. Egy fogságban tartott példány megérte a 36 évet is, a természetben ennél sokkal rövidebb ideig (legfeljebb 6-9 év) maradnak életben. A barna varangy kizárólag a szárazföldön keresi táplálékát, ami elsősorban gerinctelenekből (gilisztákból, pókokból, rovarokból stb.) áll. Alkonyatkor és hajnalban aktív, nappal ritkán, inkább csak esős időben lehet vele találkozni. Táplálékát részben az „ülni és várni” módszerrel szerzi, de aktívan is keresi zsákmányát. Ritkán ugrik, inkább „gyalogol”. Ha ragadozóval találja szemben magát, akkor testét felfújja, hátsó lábát kimerevítve felemeli a testét, hogy nagyobbnak látszódjon. Bufotoxin nevű mérge igen kellemetlen élményt jelent a tapasztalatlan ragadozóknak. Gyakran üríti ki ártalmatlan vizeletét tartalmazó húgyhólyagját a támadó felé, de a célzó képességéről szóló híresztelések alaptalanok. Állományait több ragadozó hüllő (vízisikló), madár (sasok, ölyvek, kányák, baglyok) és emlős gyéríti, amelyekre mérge nem hat, vagy a ragadozó fogyasztás előtt a zsákmányát kifordítja bőréből. Parazitái közül ismert a Lucilia bufonivora nevű légy, amely petéit a bőrére rakja, majd a lárvák az orrüregébe húzódnak, és ott elkezdik fogyasztani a szöveteket, amitől a gazdaállat rövid időn belül elpusztul.
Annak ellenére, hogy a faj szinte az egész elterjedési területén belül gyakori, és a hivatalos állásfoglalás szerint állományaik stabilak, számos helyi populáció összeomlásáról vannak adatok. Az állományokat érintő lokális veszélyeztető tényezők közül meg kell említeni az élő- és szaporodóhelyeinek megszűnését, az élőhelyek feldarabolódását, az erdőirtást, a vizes élőhelyek átalakítását, az elsivatagosodást, a környezetszennyezést, a mezőgazdasági tevékenységet, az urbanizációt, a gázolások növekvő számát és a tudatlanságból eredő emberi irtást. A kétéltűeket érintő kedvezőtlen globális jelenségek a barna varangy állományait is csökkenthetik, így pl. a globális felmelegedés, az UV-B sugárzás emelkedése, illetve a kitridiomikózis terjedése. A barna varangy, mint nem veszélyeztetett faj szerepel a Berni Egyezmény III. függelékében. Az IUCN a „legkevésbé aggasztó helyzetű” (Least concern) státuszt adott a fajnak. Elterjedési területén belül már több ország is felvette a vöröskönyvébe, jelezve, hogy állományai a kedvezőtlenné váló környezeti feltételek miatt veszélyeztetetté válhatnak. Spanyolországban a „veszélyeztetettség közeli” (Near threatened) besorolást kapta, mert az élőhelymegszűnések és a szárazodások miatt a faj állományainak csökkenését figyelték meg. Hazánkban a faj védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
Höglund J. 1989. Pairing and spawning patterns in the common toad, Bufo bufo: the effects of sex ratios and the time available for male-male competition. Animal Behaviour, 38: 423-429.
Ingo Schlupp I. & Podloucky R. 1994. Changes in breeding site fidelity: A combined study of conservation and behaviour in the common toad Bufo bufo. Biological Conservation, 69: 285-291.
Reading C. J. 1986. Egg production in the Common toad, Bufo bufo. Journal of Zoology, 208: 99-107.
Reading C. J. 1991. The relationship between body length, age and sexual maturity in the common toad, Bufo bufo. Ecography, 14: 245-249.
Reading C. J. 1998. The effect of winter temperatures on the timing of breeding activity in the common toad Bufo bufo. Oecologia, 117: 469-475.
Reading C. J. 1991. The relationship between body length, age and sexual maturity in the Common Toad, Bufo bufo. Holarctic Ecology, 14: 245-249.
Reading C. J. & Clarke R. T. 1995. The effects of density, rainfall and environmental temperature on body condition and fecundity in the common toad, Bufo bufo. Oecologia, 102: 453-459.
Reading C. J. & Clarke R. T. 1983. Male breeding behaviour and mate acquisition in the Common toad, Bufo bufo. Journal of Zoology, 201: 237-246.
Reading C. J., Loman J. & Madsen T. 1991. Breeding pond fidelity in the common toad,Bufo bufo. Journal of Zoology, 225: 201-211.
Reading C. J. 2003. The effects of variation in climatic temperature (1980-2001) on breeding activity and tadpole stage duration in the common toad, Bufo bufo. Science of Total Environment, 310: 231-236.
Reading C. J. & Clarke R. T. 1999. Impacts of climate and density on the duration of the tadpole stage of the common toad Bufo bufo. Oecologia, 121: 310-315.
Sinsch, U. 1989. Migratory behaviour of the common toad (Bufo bufo) and the natterjack toad (Bufo calamita). In: Langton, T.E.S., (ed.) Amphibians and Roads, pp. 113-125. Langton, T.E.S., Ed., London, ACO Polymer Products Ltd.
