Keltikék és társaik
A növények rendszerint fény segítségével vízből és szervetlen anyagokból állítják elő saját szerves anyagaikat. A növekedéshez és virágzáshoz szükséges fénymennyiséghez hozzájutni azonban nem mindig egyszerű feladat, gondoljunk például erősen záródó lombkoronaszintű erdők alján élő növényekre. Az egyik lehetséges megoldás tavasszal, lombfakadás előtt az erdő aljára lejutó fény kihasználása.
A kora tavasszal virágzó, évelő erdei lágyszárú fajok rendszerint geofiton életformájúak, tehát föld alatti raktározó képleteikkel telelnek át, ebből tudnak a tél enyhülésével a többi növényt megelőzve kihajtani. Ilyen például a téltemető (Eranthis hyemalis), a kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), a tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis) és a keltikék (Corydalis spp.). Ezek a növények virágzás után hagymáikba, gumóikba, hagymagumóikba vagy gyöktörzsükbe visszahúzódva várják a következő tavaszt.
Keltikék (Fotó: Babai Dániel)
A keltikéknek négy fajával is találkozhatunk erdeinkben, virágaik színe lilás, de némelyiküknél előfordulnak fehér színváltozatok is. Érdekesség, hogy a keltikék tápnövényei a hazánkban előforduló négy pillangófaj egyikének, a védett kis apóllólepkének (Parnassius mnemosyne).
Írta: Benedek Veronika
