Illesszünk a gazdálkodásba alacsonyabb művelési igényű kultúrákat, folyamatos növényborítást biztosító területeket is!
Az élővilág szempontjából különösen értékesek az alacsony művelési igényű és folyamatos növényborítást biztosító területek, mint például az évelő pillangósok (pl. lucerna, a herefélék vagy a baltacim), a zöldtrágyanövénnyel vagy takarónövénnyel bevetett területek (pl. az olajretek vagy a mustár), a vegyes fajú méhlegelők, a fennhagyott tarlók és a pihentetett területek.
A fenti kultúrák jellemzően nem kapnak növényvédelmi kezelést, minimális rajtuk a gépmozgás. A folyamatosan növénnyel borított területeken meg tud újulni a talaj és fejlődni tud a talajélet. A talajon fészkelő, vagy a területen táplálkozó madarak számára háborítatlan élőhelyek ezek, ahol növényi részek, magok és rovarok is nagy mennyiségben fordulnak elő. A kisemlősök jelenléte vonzza azok ragadozóit, mint a gyöngybagoly vagy a parlagi sas. Őszi vonuláskor csapatba verődő darvak és vadludak százai táplálkoznak a fennhagyott tarlókon, árvakeléseken.
Gyenge minőségű, rendszeresen belvizes vagy aszályérzékeny területeket érdemes kivonni az intenzív szántóföldi művelés alól és állandó kultúraként vagy gyepként hasznosítani. Az elmúlt évtizedek agrártámogatási rendszere nem volt tekintettel ezekre a termőhelyi különbségekre, és az intenzív művelést ösztönözte azokon a területeken is, ahol az évek nagy részén nem hoz érdemi termést a föld. A talajvédelem, vízmegtartás, mikroklíma szabályozása és természetes élőhelyek biztosítása révén viszont ezek a területek képesek valódi hasznot termelni.
Vannak olyan madárfajok, amelyek jól jelzik, hogy a tájat intenzíven vagy éppen természetközelibb módon hasznosítják-e: a túzok, a fogoly és az ugartyúk kifejezetten olyan agrártájakban fordul elő, ahol ezek a természetesközelibb agrárélőhelyek is megtalálhatók.