Elevenszülő gyík
Kistermetű, zömök, 12-18 cm (farokkal együtt) hosszú gyík. Farka általában vaskos, főleg a hímeké a közepéig alig vékonyodik. A farokpikkelyek erősen megtörtek, ettől ormósnak, durvának látszik a farok. A hát lapszíne rendszerint barna, ami lehet sárgás, szürkés, vöröses, néha zöldes árnyalatú. A gerincen sötét, fekete vagy barna, folyamatos vagy szakadozott csík húzódik. A hát két oldalán sötét szegéssel egy-egy sárgás, esetleg szürkés sáv látható. A testen apró foltok és pettyek sorakoznak, de hiányuk sem ritka. Akadnak világos példányok, melyek hátán és oldalán alig látható minta. Hasa rendszerint sárgás, de lehet piszkosfehér, vöröses, néha szürke, legtöbbször sötét pontokkal vagy foltokkal. Olykor egyszínű. A farkon sokszor világossárga vagy fehér pontokból álló sávok látszanak. A hímek színe általában élénkebb, jellemző a vörös vagy narancssárga has, fejük – mint minden hazai gyíkfajnál – vaskosabb, mint nőstényeké. Egyes példányok teljesen feketék is lehetnek, de vannak olyanok, amelyek hasának oldalán és az ajkak körül világos foltok vagy pettyek látszanak. Ránézésre az ilyen állatok olyan benyomást keltenek, mintha kormosak lennének. A fiatalok feketén jönnek világra, és hosszabb-rövidebb ideig feketék vagy sötétbarnák maradnak, mintázatuk a növekedésük során fokozatosan jelenik meg.
Méretben, formában és színezetben valamelyest hasonlít az elevenszülő gyíkhoz a fali gyíkhoz (Podarcis muralis), de az elevenszülő gyík többnyire sötétebb barna, míg a fali gyík világosabb, szürkés drapp vagy bézsszínű. Az elevenszülő gyík hátszegélyein gyakran fut egy-egy sárgás csík, a fali gyíkon nem. Az elevenszülő gyík hasa gyakran sárgás, okker vagy narancssárga, feketén pettyezett, a fali gyík hasa ezzel szemben piszkosfehér, vagy a hímek esetén narancssárgás, de ritkán visel fekete pettyeket. A fali gyík hímek hasának és oldalának határán, különösen nászidőszakban, égszínkék pettyek látszanak, az elevenszülő gyíkon kék pettyek soha nem figyelhetők meg. Az elevenszülő gyík zömökebb, robosztusabb testalkatú. Az élőhelyük Magyarországon teljesen eltér. A fali gyík a száraz, napos sziklás vagy száraz erdei élőhelyeket kedveli, ezzel szemben az elevenszülő gyík a nedves, síkvidéki lápos helyeken fordul elő. Lelőhelyük földrajzi elhelyezkedése nagy segítséget nyújt az azonosításukban (ld. Hazai elterjedés). Az elevenszülő gyík élőhelyén előforduló fürge gyík (Lacerta agilis) fiataljai néha ugyancsak sötét színűek, de oldalukon szemfoltok figyelhetők meg, ami az elevenszülő gyíkokon nem. A hasuk sárgás, zöldes vagy kékeszöld, szemben az elevenszülő gyíkok általában okker vagy narancssárga hasával.
Hazai elterjedés: Az elevenszülő gyíknak Magyarországon három elkülöníthető állománya él: 1. A Szatmári- és Beregi-síkságon, a Nyírség déli és keleti részén, illetve a Bihari-síkságon jelentősebb, egybefüggő állománya található. A Nyírségben és a Bihari-síkon főleg a vizes élőhelyek és nedves erdők környékén él, a Szatmári és Beregi területeket gyakorlatilag teljesen benépesíti. Itt még az olyan nagyobb városok parkjaiból is előkerült már, mint Vásárosnamény, Fehérgyarmat vagy Mátészalka. 2. A Duna-Tisza közén, főleg a Kiskunság északi felében szórványállományai fordulnak elő. Ezek is a jelentősebb vizes élőhelyek környékén jellemzőek. 3. Kisebb állománya él még a Hanságban is. A fenti területeken kívül néhány adata ismert a Tisza mentéről, és a Bodrogközből. Ezek a példányok valószínűleg a Felső-Tisza árterén élő állományok árvizek által lesodort egykori tagjai lehettek.
Bár az elevenszülő gyík Közép- és Dél-Európa nagy részén leginkább hegyvidéki (korábban nevezték hegyi gyíknak is), hazánkban szinte kizárólag síkvidéken fordul elő, jellemzően alacsony fekvésű, nedves, vizenyős élőhelyeken. Ezek egykori hideg, mélyen fekvő területek, amelyek mai elhelyezkedésük révén megtartottak jégkorszaki reliktumokat, köztük az elevenszülő gyíkot is. Európa északi tájain azonban egyre gyakrabban fordul elő síkvidéken is. A hazai élőhelyei többnyire hűvös mikroklímájú lápokban vagy mocsaras területeken találhatók meg. Kedveli a vízszegélyeket, nádasok peremét, de olykor az öreg nádasokba is behatol, ha alacsony a vízszint. Gyakran napozik vízbe dőlt fatörzseken, fű- ás sásfélék alkotta zsombékokon. Közép-Európa északi részén (pl. Lengyelországban) megtalálható a középhegységek üde erdőszegélyein is. Skandináviában és Nagy-Britanniában gyakori a síkvidéki lápréteken, erdőszegélyeken és csarabosokban.
Az elevenszülő gyík a Kárpát-medencében jégkorszaki maradvány. Ezt mutatják élőhelyeinek jellegzetességei, és az hogy a leginkább hidegtűrő és nedvességkedvelő gyíkfajunk. Telelésből az aktuális időjárásnak megfelelően márciusban vagy áprilisban jön elő. Aszályos időszakokban az ébredésük későbbre tolódhat. Enyhe téli időszakokban, napsütéses időben egyes egyedek, főleg fiatalok, előjönnek napozni. Áprilisban, májusban párzik. A párzás kifejezetten vehemens, a hímek határozottan durvák, ezt a sok letört farkú nőstény is tanúsítja. A nőstény, mint ahogy azt a faj neve is mutatja, testében hordja ki vékony, burokszerű tojáshéjban kifejlődő utódait. Élőhelytől és időjárástól függően június végétől szeptember közepéig rakja le a tojásokat, amelyekből a kicsik azonnal kibújnak. Néha már az anya testében felszakítják a tojáshéjat, de a tojásrakás után akár tíz perc is eltelhet, amire ez megtörténik. Az 5-15 fekete színű fióka 4-5,5 cm hosszú, és azonnal önálló életet kezd. Mivel sötét színük és apró méretük miatt hamar fel tudnak melegedni, napos időszakokkal tarkított igen hűvös időben is aktívak. Az elevenszülő gyík száraz, forró időszakokban többnyire vizenyős helyeken tartózkodik. Kedveli a csapadékos időjárást, ha az nem túl hideg számára. Hüllő mivolta ellenére érzékeny a szárazságra, kiszáradt élőhelyen élők testén hamar jelentkeznek a kiszáradás jelei, ilyenkor inkább a még nedves földalatti üregekben pihen. Ha megriasztják, sokszor menekül a víz alá, vagy a vízre hajló, vízen úszó növényzet közé. Éjszakázó helyeket földalatti üregekben, korhadt fákban, kövek alatt keres, ezeket rendszeresen használja, gyakran más egyedekkel közösen. A felnőtt egyedek legtöbbször nagy egyedsűrűséget mutatnak, nem kifejezetten territoriálisak. Nászidőszakban viszont a hímek heves harcot folytatnak egymással. Tápláléka változatos, de előnyben részesíti a kisebb, puhább zsákmányállatokat. Élőhelyén sok férget, csigát talál, de megeszi a kisebb rovarokat is. Kifejezetten sok pókot fogyaszt. Mivel sokat tartózkodik a vízben, nem kizárható hogy esetenként a víz alatt is ejt zsákmányt, de erre vonatkozó hiteles megfigyelésről nem tudunk. Telelni október-november tájékán vonul.
Leginkább a természetes élőhelyek kiszáradása veszélyezteti, valamint azok méretének csökkenése, beszántás, erdősödés következtében. Mivel igényli a párás, nedves közeget, a kiszáradások miatt hamar eltűnik egy élőhelyről. A sűrű növényzetű sásos, kákás területeken sokáig át tudja vészelni a víz hiányát, de ilyenkor megjelennek olyan ragadozói, melyek egyébként nem jellemzőek élőhelyén, például a sün, a rézsikló vagy kisragadozók. Főleg a fiatal egyedek vannak veszélynek kitéve, hiszen a kis méret miatt szinte minden fogyasztja őket, még rágcsálók és ragadozó rovarok is. Mivel élőhelyeinek egy része nádasok, gyékényesek mellett fekszik, a nádégetés is érzékenyen érinti. Ilyenkor nem csak a tűz közvetlen pusztításának vannak az egyedek kitéve, hanem a növényzet eltűnése után megjelenő ragadozók (főleg madarak) is sok példányt összeszednek. Az élőhelyek kiszáradása mellett azok cserjésedése, erdősödése is kiszoríthatja a fajt, ugyanis mint a legtöbb hüllő, az elevenszülő gyík sem szereti a zárt fásszárú vegetációt. A Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon fokozottan védett. Természetvédelmi értéke: 100 000 Ft.
Arrayago, M-J., Bea, A. & Heulin, B. 1996. Hybridization experiment between oviparous and viviparous strains of Lacerta vivipara: a new insight into the evolution of viviparity in reptiles. Herpetologica, 52: 333-342.
Arribas, O. J. 2009. Morphological variability of the Cantabro-Pyrenean populations ofZootoca vivipara (JACQUIN, 1787) with description of a new subspecies. Herpetozoa, 21: 123-146.
Bowles, F. D. 1995. Observations on the distribution of the common lizard (Lacerta vivipara) in Scotland. British Herpetological Society Bulletin, (54): 32-33.
Cornetti, L., Belluardo, F. Ghielmi, S., Giovine, G., Ficetola, G. F., Bertorelle, G., Vernesi, C. & Hauffe, H. C. 2015. Reproductive isolation between oviparous and viviparous lineages of the Eurasian common lizard Zootoca vivipara in a contact zone. Biological Journal of the Linnean Society, doi: 10.1111/bij.12478.
Covaciu-Marcov, S.D., Cicort-Lucaciu, A.S., Ferenţi, S. & David, A. 2008. The distribution of lowland Zootoca vivipara populations in North-Western Romania. North-Western Journal of Zoology, 4: 072-078.
Crnobrnja Isailovic, J. & Aleksic, I. 2004 Clutch size in two Central Balkans populations of European common lizard Lacerta vivipara. Biota, 5: 5-10.
Dely, O. Gy. 1981. Über die morphologische Variation der Zentral-Osteuropäischen Bergeidechse (Lacerta vivipara JACQUIN). Vertebrata Hungarica, 20: 5-54.
Farren, A., Prodöhl, P. A., Laming, P., & Reid, N. 2010. Distribution of the common lizard (Zootoca vivipara) and landscape favourability for the species in Northern Ireland. Amphibia-Reptilia, 31: 387-394.
Guillaume, C.P., Heulin, B., Pavlinov, I. Ya., Semenov, D. V., Bea, A., Vogrin, N. & Y. Surget-Groba 2006. Morphological variations in the common lizard, Lacerta (Zootoca) vivipara. Russian Journal of Herpetology, 13: 1-10.
Horváthová, T., Baláž, M. & Jandzik, D. 2013. Reproduction and morphology of the common lizard (Zootoca vivipara) from montane populations in Slovakia. Zoological Science, 30: 92-98.
Le Galliard, Jean-François; Patrick S. Fitze, Régis Ferrière and Jean Clobert 2005. Sex ratio bias, male aggression, and population collapse in lizards. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 102: 18231-18236.
Mayer, W., Böhme, W., Tiedemann, F. & Bischoff, W. 2000. On viviparous populations of Zootoca vivipara (JACQUIN, 1787) in south-eastern Central Europe and there phylogenetic relationship to neighbouring viviparous and South-west European oviparous populations (Squamata: Sauria: Lacertidae). Herpetozoa, 13: 59-69.
Schmidtler, J. F. & Böhme, W. 2011. Synonymy and nomenclatural history of the Common or Viviparous Lizard, by this time: Zootoca vivipara (Lichtenstein, 1823). Bonn zoological Bulletin, 60: 214-228.
Stumpel, A. H. P., van der Werf, D.C. B. 2012. Reptile habitat preference in heathland: implications for heathland management. The Herpetological Journal, 22: 179-182.
Surget-Groba, Y., Heulin, B., Guillaume, C-P., Puky, M., Semenov, D., Orlova, V., Kupriyanova, L., Ghira, I. & Smajda, B. 2006. Multiple origins of viviparity, or reversal from viviparity to oviparity? The European common lizard (Zootoca vivipara, Lacertidae) and the evolution of parity. Biological Journal of the Linnean Society, 87: 1-11.
Surget-Groba, Y., Heulin, B., Guillaume, C-P., Thorpe, R. S., Kupriyanova, L., Vogrin, N., Maslak, R., Mazzotti, S., Venczel, M., Ghira, I., Odierna, G., Leontyeva, O., Monney, J. C. & Smith, N. 2001. Intraspecific phylogeography of Lacerta vivipara and the evolution of viviparity. Molecular Phylogenetics and Evolution, 18: 449-459.
Vercken, E., Sinervo, B. & Clobert, J. 2008. Colour variation in female common lizards: why we should speak of morphs, a reply to Cote et al. Journal of Evolutionary Biology, 21: 1160-1164.
Vroonen, J., Verbust, B. & Van Damme, R. 2013. Melanin-based colouration as a potential indicator of male quality in the lizard Zootoca vivipara (Squamata: Lacertidae). Amphibia-Reptilia, 34: 539-549.
