Kétéltűek és hüllők

A gyíkokat hajlamosak vagyunk melegkedvelő állatoknak tekinteni, és a többségükre, köztük a legtöbb hazai fajra ez igaz is. Él viszont egy olyan gyík hazánkban, amely inkább a hűvös, nedves élőhelyekhez kötődik. Szokatlannak számító szaporodásával messzemenőkig alkalmazkodott a hüllők számára nem kedvezőnek mondható alacsony hőmérsékletekhez. Innen kapta a nevét is. Az elevenszülő gyíkról (Zootoca vivipara Lichtenstein, 1823) van szó, amely a Kárpát-medence jégkorból megmaradt, ritka maradványfaja. Erre a kevéssé ismert állatra és természetvédelmére szeretnénk felhívni a figyelmet, ezért az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya 2018-ban az év hüllőjének választotta.

Az elevenszülő gyík gyakran vízben keres menedéket (fotó: Mizsei Edvárd)

Elterjedése

Az elevenszülő gyíkot egykor hegyi gyíknak is nevezték, ami legfeljebb a történelmi Magyarország határain belül lehetett jogos elnevezés, hiszen akkori magyarországi előfordulási helyeinek többsége a Kárpátok hegyvidékére esett. Sem a jelenlegi országhatárokon belül, sem az elterjedési terület egészén nem igazán illik rá ez a név, hiszen élőhelyeinek jelentős része síkvidéki, arról nem is szólva, hogy léteznek csakugyan a magas hegyekhez kötődő gyíkfajok (pl. az Iberolacerta nem képviselői). Az elevenszülő gyík inkább a hűvös éghajlatú, mint a magasan fekvő vidékekhez kötődik. Éppen ezért Észak- és Északnyugat-Európa nagy részén a leggyakoribb gyíkfajnak számít. Skandináviában messze átlépi az északi sarkkört, ezzel bolygónk legészakabbra hatoló hüllője. A hegységekbe a déli tájakra szorul, ahol elterjedése felszakadozik. Legdélebbi populációi Spanyolországban, Albániában, Bulgáriában és a Kaukázusban vannak. Elterjedési területe kelet-nyugati irányban óriási: a spanyolországi Kantábriai-hegységtől és a Pireneusoktól a távol-keleti Szahalin szigetéig tart, tehát széltében átfogja egész Eurázsiát. 

Elevenszülő gyík európai elterjedése.

Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.

Rendszertana

Bár korábban a Lacerta nembe sorolták, hemipéniszének formája, valamint molekuláris genetikai vizsgálatok igazolták, hogy legközelebbi rokonai nem is Európában élnek, hanem a távol-keleti, igen hosszú farkú Takydromus fajok (fűgyíkok) az unokatestvérei. Az elevenszülő gyík populációi óriási elterjedési területén nem egységesek, több alfaját különítik el: carniolica, louislantzi, pannonica, sachalinensis. Az új rendszertani vizsgálatok tükrében azonban a mai felosztás még várhatóan változni fog. Hazánkban, miként a Balkán jelentős részén is a pannonica elnevezésű alfaj fordul elő. Érdekesség, hogy a törzsalak (a Zootoca vivipara vivipara), és ezáltal az egész faj típuslelőhelye is a magyar határhoz közeli Schneeberg hegy, tehát a két alfaj közti földrajzi határ szinte az osztrák-magyar államhatár.

Elevenszülő gyík testhosszának akár kétharmadát is kiteheti farka (fotó: Halpern Bálint)

Jellemzői

Az elevenszülő gyík kistestű, a nyakörvös gyíkjaink közül a legkisebb. Hazánkban a teljes hossza ritkán haladja meg a 13–15 cm-t, ennek nagyjából kétharmadát a farok teszi ki. Északi és hegyvidéki egyedei valamivel testesebbek, de 18 cm körül teljes hosszukkal ezek sem nagyobbak egy fali gyíknál. Mintázata felületesen hasonlít a fali gyíkokéra, de vannak jellegzetes csak rá jellemző bélyegei, és alkatilag is különbözik ”sziklamászó” rokonától. Az elevenszülő gyík feje magas, orra rövidebb (bár annyira nem tompa az orra, mint a fürge gyíknak). Lábai viszonylag rövidek. Háta világosabb, oldala sötétebb barna, a kettő azonban mindig egyenes vonallal válik el egymástól, és a találkozásnál általában vékony, sárgás, folytonos vagy szaggatott csík fut. Háta és oldala többnyire feketén foltozott; a foltok többé-kevésbé hosszanti sorokba rendeződnek. A nőstények hasa nagyrészt piszkosfehér, egy része narancssárga, a hímeké jórészt narancssárga; mindkét nemnél feketén spriccelt. A farok alapszíne a testhez hasonló barna, amelyen apró pettyekből álló, „kendermagos” mintát visel. A hímek farkának töve a hemipéniszek miatt megvastagodott, répaszerű. Nyáron a nőstények többsége jellegzetesen „hasas” a testükben hordott utódok miatt. A frissen született példányok színe néhány hétig egyöntetű szénfekete vagy grafitszürke, testük enyhén bronzos, farkuk kékes tónusú. A felnőtt elevenszülő gyíkok között is viszonylag gyakran fordulnak elő fekete, úgynevezett melanisztikus egyedek, ami a hűvös környezetben előnyös is lehet, hiszen a fekete testet gyorsabban melegítik fel a nap sugarai.

Hasas nőstények (fotó: Lenkei Péter)

Élőhelye

Síkvidéki élőhelyei sokszor átfednek a 2017-es év kétéltűjével, a mocsári békával, de kétéltű társánál jobban kötődik a hűvös mikroklímához. Hazánkban elsősorban jégkori maradványlápokban fordul elő. Összefüggő elterjedése van a Beregben, a Nyírségben, a Hanságban. Foltszerű előfordulási helyei ismertek a Duna-Tisza-közén (pl. Ócsa, Farmos, Kolon-tó). Nem egyszerű rábukkanni, mert a legsűrűbb nádas, magassásos foltokat, bokorfüzeseket kedveli, amelyeket az év jelentős részében víz borít. A legkönnyebben épített pallókon találkozhatunk velük, ahol szívesen sütkéreznek, de megriasztva nem átallnak a vízbe menekülni, sőt ügyesen úsznak, és ha kell alámerülnek. Ősszel, ha a víz visszahúzódott, jobb esély van a megfigyelésükre. Sokan inkább az Alpokban vagy a Kárpátokban a magashegyi élőhelyein, irtásokon, erdőszéleken, forráslápok környékén túrázva találkoznak az elevenszülő gyíkkal, és talán nem is sejtik, hogy hazánkban egészen másfajta élőhelyeken él.