Zöld és barna varangyok Európában

A zöld varangy rendszertanilag a varangyfélék (Bufonidae) családjába tartozik. Ezen belül egy olyan fajcsoport tagja, melynek képviselői a Szahara fakó homokjától egészen a Himalája zord hegyvidékéig előfordulnak. Rendszerezésük kemény dió és még korántsem tekinthető lezártnak. Az utóbbi bő egy évtized filogenetikai vizsgálatai alaposan átrajzolták a varangyfélék rendszertanáról kialakult hagyományos képet. Korábban a tudomány az Európában előforduló varangyokat egységesen a Bufo-nembe sorolta, majd a későbbi vizsgálatok eredményei nyomán felosztották a társaságot. A zöld varangy először a Pseudepidalea, majd a Bufotes nembe került, ez utóbbi besorolás számít jelenleg is tudományosan elfogadottnak. Több európai populáció faji vagy alfaji rangja jelenleg is tudományos vita tárgyát képezi. A Földközi-tenger nyugati medencéjének, valamint a Közel-Kelet zöld varangyait Bufotes balearicus, illetve Bufotes sitibundus néven egyes szerzők külön fajba sorolták. Az Európai Herpetológiai Társaság Taxonómiai Bizottságának 2020-as publikációja összesen 6 varangyfajt sorol fel.

Egyéb varangyfajok - balról jobbra, fentről lefelé: Bufotes boulengeri siculus - Szicília, B. boulengeri - Marokkó, Epidalea calamita - Franciaország, Bufotes cypriensis - Ciprus, Bufo bufo - Magyarország, Bufo spinosus - Franciaország

(Fotók: Mario Lo Valvo, Halpern Bálint, Bernard Dupont, Tom Kirschey, Vörös Judit, Luis Miguel Bugallo Sánchez)

Ez alapján a zöld varangy fajcsoport tagjai közül legnagyobb területen 2021 kétéltűje, a zöld varangy (Bufotes viridis) fordul elő. Közép- és Kelet- Európában törzsalakja, a B. v. viridis él, az Appennini-félszigeten és a Földközi-tenger nyugati medencéjének szigetein a B. v. balearicus honos, míg az Égei-tenger keleti szigetein a B. v. sitibundus fordul elő. 2020-ban a zöld varangynak B. v. dionysi néven egy új alfaját is leírták Náxosz görög szigetéről. Szicília nagy részén a Bufotes boulengeri helyi alfaja, a B. b. siculus él, míg Cipruson Bufotes cypriensis néven endemikus zöld varangy fordul elő. Nyugat-Európa és a Baltikum lakója a zöld varangyra némiképpen hasonlító nádi varangy (Epidalea calamita), hazánkhoz legközelebb Ausztria északnyugati részén találkozhatunk vele. A zöld varangy mellett hazánk másik gyakori varangyfaja a barna varangy (Bufo bufo). Korábban minden európai barna varangyot egy fajba soroltak, újabban viszont Nyugat-Európa és az Ibériai-félsziget barna varangyai Bufo spinosus néven külön fajba sorolandók.

A zöld varangy elterjedése Európában (az Európai Herpetológiai Atlasz alapján)

 

Tévhitek és a valóság

A varangyok az általános közvélekedés szerint nyálkás, undorító, veszélyes állatok hírében állnak, mindez azonban távol áll a valóságtól. Bőrük nem nyálkás. A vizet csak a szaporodási időszakban vagy nagy nyári melegben keresik fel, bőrük a szárazföldi léthez idomult, ennek megfelelően más kétéltűekéhez viszonyítva szárazabb tapintású. Ha közelebbről megnézünk egy zöld varangyot, akkor az „undorító” jelző sem állja meg a helyét. Tekintete kifejezetten barátságos, szája mosolyra görbül, szemei fémeszöld színűek. Testalkata kevésbé esetlen, mint rokonáé, a barna varangyé. Testéhez képest a lábai hosszabbak, bőre kevésbé szemölcsös. Hátának szürkés alapszínén szabálytalan alakú zöld foltokat visel, mintázatát gyakran narancssárgás vagy vöröses pettyek díszítik, összességében terepszínű hatást kelt. Rejtőszíneivel ügyesen beleolvad környezetébe. Hasa fehéres, rajta néhány sötétebb pötty vagy folt előfordulhat. Egyedi külleme miatt nehéz más hazai kétéltűvel összetéveszteni, esetleg egyes föld alól előásott, talajszemcsékkel borított példányait nézhetnénk elsőre barna varangynak. A zöldes szivárványhártya és a közel párhuzamosan álló fültőmirigyek azonban ilyen esetben is gyorsan elárulják, hogy zöld varangyról van szó (a barna varangy szivárványhártyája réz-arany színű, bab alakú fültőmirigyei hátrafelé kifordulnak). Tény, hogy a zöld varangy bőrének mirigyei méreganyagokat (bufotoxin) termelnek, ezek hatóerejét azonban sokszor túlbecsülik. Mérge normál körülmények között emberre nézve teljesen veszélytelen, ám a varangy esetleges elfogyasztása okozhatna kellemetlen emésztőszervi, továbbá szív- és érrendszeri panaszokat.  A váladék szembe vagy nyálkahártyára jutva csípő, égető érzést okozhat, ám az irritáció bő vízzel történő öblítéssel gyorsan orvosolható. Gyakran előfordul, hogy a kézbe vett varangy ijedtében lepisili az embert, vizeletétől azonban nem kell tartani. A közkeletű vélekedés ellenére kloákájával nem céloz a szemre, nem tudja megvakítani az embert, és vizelete a bőrre jutva sem okoz ragyákat vagy hegesedést. Mindenesetre már csak a faj védettsége miatt is célszerű tartózkodnunk a varangyok kézbevételétől, ha valamilyen okból mégis így teszünk, akkor viseljünk gumikesztyűt és alaposan mossunk utána kezet!

Színezete és mintázata terepszínű hatást kelt (Fotó: Babocsay Gergely)

 

Az ember környezetében

A zöld varangy strapabíró állatként sokféle élőhelyen előfordulhat. A mérsékelt égövben természetes körülmények között inkább a nyílt területek lakója, a zárt, sötét erdőket általában elkerüli. Jól alkalmazkodott a szélsőséges környezeti viszonyokhoz, tűri a hőséget és bizonyos mértékig a kiszáradást is. Ezek a tulajdonságai hozzásegítették ahhoz, hogy kultúrakövető fajjá váljon, mely az ember által létrehozott környezetben is megtalálja létfeltételeit. A zöld varangy olyan sikeresen alkalmazkodott a mesterséges környezethez, hogy lakott területeken sokszor jóval nagyobb egyedsűrűségben fordul elő, mint a természetben. Hazánknak talán nincs olyan települése, ahol ne élne zöld varangy. Erdős vidékeken kifejezetten települések belterületén, erdei utak mentén vagy bányaterületeken szokott előfordulni. Megtelepedéséhez a legtöbb faluban és városban is adottak feltételek.

A faj mesterséges környezetben is megtalálja létfeltételeit, de...

...felhagyott bányaterületeken is gyakran előfordul. (Fotó: Péntek Attila László)

 

A zöld varangy alapvetően éjjeli állat, melynek nappal búvóhelyre van szüksége. Ilyen célra falak, járdák repedései, rágcsálók üregei, kerti limlomok mind-mind megfelelnek számára. Esős, párás időben vagy a fóliasátrak nyújtotta kedvező feltételek között a zöld varangy néha nappal is előmerészkedik. Tápláléka főként rovarokból áll, emellett ha alkalma nyílik rá, akkor fogyaszt pókokat, ászkarákokat és gilisztákat is. Jelenléte a kertben kifejezetten hasznosnak mondható, a haszonnövények leveleit és gyökereit megrágni ragadozó alaptermészete mellett már csak azért sem szokta, mert fogai egyáltalán nincsenek. A búvóhely és a táplálék mellett a szaporodási időszakban valamilyen víztestre is szüksége van utódnemzedékének biztosítása érdekében. Vízelvezető árkokban, belvízjárta területek időszakos tócsáiban, kerti tavakban, használaton kívüli úszómedencékben vagy közparkok szökőkútjaiban egyaránt képes szaporodni. 

A zöld varangy számára a belvízjárta területek is szaporodóhelyet jelenthetnek (Fotó: Halpern Bálint)

Varangynásztól telelésig

A zöld varangy általában márciusban fejezi be téli pihenőjét, de enyhe időben az első példányok már február végén is előmerészkedhetnek. Hazánkban többnyire április-május táján jön el a  szaporodás ideje, ekkor az év nagy részében szárazföldi életet élő állatok a vizekhez vonulnak. Elterjedési területének déli, mediterrán vidékein a szaporodási időszak egészen hosszan, kedvező csapadékviszonyok mellett akár őszig is elhúzódhat. A fél méternél mélyebb tavakat a zöld varangyok általában elkerülik, kifejezetten a napsütötte, sekély tócsák a kedvükre valók. Szikesek vagy tengerpartok tócsáinak enyhén sós vize is megfelel számukra. A hímek jól fejlett hanghólyaggal rendelkeznek és a lótücsök nótájához hasonlító, pirregő hívóhanggal próbálják felkelteni a nőstények figyelmét. Egy-egy nőstény körül gyakran több hím is tülekedik a szaporodóhelyeken. Párba álláskor a hímek a hónaljuknál ragadják meg a nőstényeket. A nagyobb példányok akár tízezernél is több petét rakhatnak le hosszú zsinórokba rendezve. Párzás után a kifejlett példányok elhagyják a vizet. Fejlődő lárvái sötét, szürkésbarnás színűek, testük körvonalai felülnézetből egérszerű formát mutatnak. Főként elhalt vízinövényeket és algatáplálékot fogyasztanak. Átalakulásuk előtt a zöld varangy ebihalai a 4-5 centiméteres testhosszt is elérhetik, ekkor már a fajra jellemző foltos mintázat is megfigyelhető rajtuk. Az ebihalak átalakulása általában nyárra esik, a vizet elhagyó fiatalok 1-2 centiméter hosszúak. Átalakulásuk jórészt egy időben történik, gyakran tömegesen jelennek meg a szaporodóhelyet övező szárazföldön. Szétszéledésük után a felnőttekéhez hasonló, szárazföldi életmódot folytatnak, a vizektől akár több kilométer távolságra is elkóborolhatnak.

Tülekedés a szaporodóhelyen (Fotó: Halpern Bálint)

Petefüzér (Fotó: Sos Tibor)